Van valami különösen beszédes abban, ahogyan a szlovák fősodratú média időről időre „felfedezi” a sikeres felvidéki magyarokat. Nem akkor, amikor évekig csendben dolgoznak. Nem akkor, amikor közösséget építenek, eredményeket raknak egymás mellé, vagy épp kisebbségi közegben próbálnak helytállni. Hanem akkor, amikor már túl nagyok ahhoz, hogy ne lehessen tudomást venni róluk.
A hétvégén történelmet írt a Győri ETO FC: a klub megszerezte ötödik magyar bajnoki címét, ráadásul drámai hajrában, egyetlen ponttal megelőzve a Ferencvárost. A siker egyik főszereplője a felvidéki magyar Borbély Balázs volt, aki vezetőedzőként felért a magyar labdarúgás csúcsára. A szlovák média pedig szinte azonnal reagált. A legtöbb helyen hirtelen „szlovák edző” lett belőle.
Több helyütt úgy hivatkoztak rá, mint „slovenský futbalový tréner”. Az egyik vezető szlovák hírportál sportrovata pedig még a nevét sem tudta helyesen leírni: „BALÁSZ Borbély”-ként említették.
Mintha a magyar név csak egy kellemetlen technikai részlet lenne, amit gyorsan hozzá kell igazítani az elvárt kerethez.
Az embernek ilyenkor óhatatlanul eszébe jutnak a régi történetek: amikor még játékosként a nevét sem ejtették helyesen, amikor a magyar hangzású vezetéknév inkább idegenséget jelentett, nem büszkeséget.
Fotó: Facebook
De amint bajnoki cím kerül a vitrinbe, akkor hirtelen minden megváltozik. És Borbély Balázs nincs egyedül.
Alig néhány nappal korábban Hornyák Zsolt neve kezdett felbukkanni a szlovák sportsajtóban mint lehetséges edzőjelölt a Slovan kispadjára. A Puskás Akadémiát hét éve irányító szakemberből egyszer csak „sikeres szlovák tréner” lett. Érdekes módon akkor nem volt ekkora lelkesedés körülötte, amikor évek óta stabil élcsapatot épített Felcsúton, amikor érmeket szerzett, vagy amikor a magyar bajnokság egyik legelismertebb edzőjévé vált. Most viszont, hogy a Slovan számára is értékessé vált a neve, előkerült a „szlovák szakember” címke.
Fotó: Facebook
A jelenség persze messze nem csak a sportról szól. A szlovák közéletnek régóta különös viszonya van a magyar nevekhez és identitásokhoz. Elég csak fellapozni egy történelemkönyvet: II. Rákóczi Ferencből „František II. Rákoci” lesz, Csák Mátéból „Matúš Čák Trenčiansky”, Luxemburgi Zsigmondból „Žigmund Luxemburský”.
A magyar történelmi személyiségek neveit gyakran nem egyszerűen lefordítják, hanem teljesen új identitási keretbe helyezik. Érdekes módon fordítva ez valahogy nem működik.
Magyar nyelven ma sem beszélünk „Stúr Lajosról”, „Kollár Jánosról” vagy „Jesenský Jancsiról”. Pedig ezek a személyiségek közül sokan kiválóan beszéltek magyarul, magyar városokban tanultak, a történelmi Magyarország kulturális közegében éltek és alkottak. Mégsem akarjuk őket utólag „elmagyarosítani”.
Talán mert a tisztelet nem ott kezdődik, hogy mindent „átnevezünk” magunk körül. És ugyanez a gondolkodás jelenik meg a hétköznapokban is. Elég csak Komárom utcáira gondolni, ahol az elmúlt években újra és újra feltűntek azok a plakátok, amelyek arra buzdítják a magyar szülőket, hogy szlovák iskolába írassák gyermekeiket, hiszen „Kossuth is tudott szlovákul”. Mintha az identitás megtartása valamiféle korszerűtlenség lenne. Mintha a siker ára mindig az önfeladás volna.
Fotó forrása: Bartalos Nikolas
Közben pedig a világban büszkén mutogatják azokat, akiket korábban észre sem vettek. Jó példa erre Tony Curtis története is. A hollywoodi színész egész életében büszkén vállalta magyar gyökereit, édesanyját, Klein Ilonát a Felvidékhez kötötte, magyar identitásáról több alkalommal is beszélt. Halála után mégis számos szlovák portál „szlovák gyökerekről” írt, sőt volt, ahol az édesanyját egyszerűen szlovákként mutatták be. Mintha a siker utólag nemzetiséget váltana.
Pedig a felvidéki magyar ember pontosan tudja, milyen érzés ez. Tudja, milyen az, amikor valakit addig csak „magyarnak” neveznek – gyakran nem is a legbarátságosabb hangsúllyal –, majd amikor elér valamit, hirtelen „sikeres szlovák” lesz belőle. Mintha a kisebbségi identitás csak addig lenne fontos, amíg nincs mögötte trófea, aranyérem vagy nemzetközi elismerés.
A legnagyobb különbség talán mégis az, hogy mi nem csak akkor vagyunk büszkék a mieinkre, amikor bajnokok lesznek. A felvidéki magyar közösség régóta figyeli, támogatja és számon tartja saját sportolóit, művészeit, tanárait, közéleti embereit – akkor is, amikor még nincsenek reflektorfényben. Nem kell hozzá aranyérem, hogy tudjuk, kik ők.
Borbély Balázs felvidéki magyar emberként jutott fel a csúcsra, és ezen nem változtat sem egy pontatlan címadás, sem egy hirtelen elővett „szlovák edző” jelző. Mert vannak sikerek, amelyeket nem kisajátítani kellene – hanem egyszerűen tisztelni.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
