Élete folyamán helyettes tanárként jár városról-városra, mígnem 1907 őszén megérkezik Lévára, ahol a piarista gimnáziumban tanít. Nyolcvan évvel ezelőtt, ezen a napon, április 6-án halt meg Juhász Gyula, Babits és Kosztolányi egyetemi tanulótársa, jó barátja, a magyar irodalom egyik legelismertebb költője.
Ugyanabban az évben, amikor Lévára érkezik, megjelenik első verseskötete. Ma a lévai alapiskola az ő nevét viseli. Léváról Nagyváradra megy tanítani, utána Szakolcára, ebbe a morva-magyar határ mellett fekvő, valamikor nagyon híres, de ekkorra már csak múltjából élő poros városkába helyezik. Szakolcának szellemi élete nincs, néhány tanár, néhány pap és egy kincset érő könyvtár adhat alkalmat csupán a szabad idő eltöltésére. Ha a költő-tanár színházba akar menni, órákat kell vonatoznia Pozsonyig.
Szalatnai Rezső okos és szép könyvéből bontakozik ki előttünk Juhász tanár úr hivatástudattól áthatott, tanítványaiért rajongó, sőt harcoló, önzetlen pedagógusi alakja.
Tízéves korában íratják be szülei a szegedi piarista gimnáziumba. A család tele van reménnyel. Fiuk jól tanul, a legjobb diákok közé tartozik. Mégis nyomasztó évek ezek. Nem találja helyét az iskolában. Az intézmény lelketlen, a tanárok figyelme minden apróságra kiterjed ugyan, de a legfontosabbat, az érző, az ideát kereső ifjút nem veszik észre.
Így emlékszik vissza ezekre az esztendőkre: „Merev és makacs intellektualizmus volt az úr, mely a zsendülő (és zendülő), a fogékony (és robbanékony) fiatal intellektust a szellemi paragrafusok nádpálcájával fegyelmezte átlaggá egyéniség helyett. Az élet és a természet örök törvényei legtöbbször és legtöbb helyen a szabályok kaptafáit mutogatták”.
Az ilyen iskolának sosem volt érdeke embert nevelni, ebben az iskolában „rabszolgákat termelnek egy rabszolgarendszer számára”. Éppen azt nem kapta meg az iskolától, amit kezdettől fogva szeretett volna: a szabad szellemi életet.
Jókaihoz menekül. Együtt szárnyal csodálatos hőseivel. A regényekben nincs csalódás, aki igaz ügyet szolgál, az végül is győz. Aztán becsukja a könyvet és rádöbben, hogy a valóság más.
A szülők kényszerből papot akarnak fiukból. Mindössze egyetlen évig képes kitartani a váci papneveldében, nem bírja tovább. „Én élni akarok” – vallja be saját magának, aztán egy szép májusi napon otthagyja a papokat. Szülővárosában, Szegeden fejezi be gimnáziumi tanulmányait.
Éppen abban az évben, amikor érettségizik, meghal az édesapja. Özvegy anyja nem tudja tovább segíteni. Újra kéri a fiát: legyen belőle pap. A fiú az anyai szóra nemet mond, magyar-latin szakos tanárnak készül. Életének legszebb évei következnek. Kiváló eredménnyel teszi le tanári vizsgáit. Utána helyettes tanárként jár városról-városra.
Juhász Gyula ez idő tájt igen meggazdagodott zsurnalisztikájában egyre nagyobb teret szentelt pedagógiai nézeteinek. A poéta-tanári egyéniséget célszerű ezekből a cikkekből kibontakoztatni.
A költő-tanár máramarosszigeti és lévai tapasztalatainak következtetéseit sorolja, mikor kifakad a tanárképzés gyakorlatiatlansága, módszertani felszínessége, akadémikus tudálékossága ellen. Az ifjú tanár ugyanis a saját kárán tanulja meg, próbálja ki az összes volt és leendő pedagógiai módszereket.
A kezdő tanári problémákkal és keserűségekkel telten is a lényegre összpontosít: a gyerekekre. „A mai tanárok érzékeny lelkiismeretét csak egy tudat teheti nyugodttá: hogy a jelen formák közötti mennél több egyéni lelket önt kis barátaiba, mennél nagyobb szeretettel és megértéssel szemléli és segíti a jövendő virágok rügybontását és jövendő gyümölcsök megérését”. (Diák-tragédiák)
Juhász tanár úr pedagógiai felfogása gyermekközpontú, úgy hajol le diákjaihoz, hogy szeretetével magához emeli őket.
A művészeti nevelésről fejtegeti: „Szükséges volna ide a fogékonyság, lelkesedés a dolgok iránt, egy kis szabad, őszinte, érdektelen művészi lendület, amelynek szinte következetesen szigorú ellentétét látjuk érvényesülni a mai oktatás majdnem minden vonalán”. (Utazás egy arckép körül)
Másutt pedig azt jegyzi meg epésen, hogy: „Még ma is, a gazdasági megismerések aranykorában, Ricardo után, Marx után … még ma is meg kell nézni például a magyar történelem tanítását a középiskolában és egyetemen egyaránt, a gazdasági erők milyen szuverén tudni nem akarásával történik az”. (A magyar Rousseau)
A nevelési eszmények mellett, saját sorsán keresztül is, nagyon bántotta a költőt a pedagógusok helyzete. Mintegy önnön kiszolgáltatottságát éli át, mikor egy állás nélküli fiatal tanár öngyilkosságáról ír tárcát. (A tanár)
Az egész társadalomhoz fordul figyelmeztetésével: „Ha láttok öreg tanárt elnyűtt idegekkel szegényen és magányosan, aki egész nemzedékek boldogságát akarta, és maga mindenből kifosztva, csak a munka és vergődés tudatát viszi a sírba: gondoljatok a tanár tragikumára, amely néma, mint az igazi tragédiák”. (Tanárok)
Hogyan tanított? Szalatnai Rezső tollából: „Nagyon jó ember volt, soha nem büntetett. Nehezen tudott rendet tartani az alsóbb osztályokban. Ha folyosófelügyelete volt, ott mindig óriási zűrzavar és rendetlenség uralkodott. Érdekes azonban, hogy nálunk az osztályban ilyesmit sohasem tapasztaltam. Még a vásottabb fiúk is, a nagy csínytevők is, csöndes figyelemmel hallgatták, s önkéntelenül is engedelmeskedtek egyetlen szavának… Feleltetni Juhász Gyula nem szeretett, csak előadni… Mindössze negyedévenként egyszer hívott fel mindenkit, legalábbis a felső osztályokban, mindig az egész átvett anyagot kívánta. Tiszteletből iránta még a hanyag diákok is becsületesen igyekeztek megtanulni a leckét”.
Tanártársai valósággal áradoztak róla.
1911 elején felmondtak Juhász Gyulának. A létbizonytalanságra nem adott gyógyírt, hogy nyomtatott értesítőben köszönték meg derekas tanári munkáját.
