Álom és valóság a Nagymorva Birodalomról

SZARKA László: Szlovák történészek Nagymorávia kiterjedéséről: Á L O M . A múlt évi Metód-millennium – Szent Metód halálának 1100 éves évfordulója – kapcsán a csehszlovák, s azon belül is elsősorban a szlovák történetírás komoly erőket összpontosított Nagymorávia történeti problémáinak összegző, illetve népszerűsítő bemutatására. A központi szlovák történeti folyóirat, a Historický časopis (HČ) külön számot szentelt a 9. századi szláv állam történeti, régészeti, etnikai, nyelvi problémáinak. A szép számú alkalmi kiadvány közül Richard Marsina Metód-monográfiája, illetve a Nagymorávia és történeti-kulturális jelentősége címmel Moszkvában, valamint a Nagymorávia és a cseh–szlovák államiság kezdetei címmel Prágában megjelentetett kollektív munkák emelkedtek ki. Szlovák részről főként Peter Ratkoš, Matúš Kučera, Ján Dekan, Alexander Ruttkay és Bohuslav Chropovský tanulmányainak számos újszerű megállapítása érdemel figyelmet. Az alábbiakban ezekből a nagymorva állam területi kiterjedésére vonatkozó véleményeket vázoljuk.

Nagymorávia területének, főként pedig központi vagy „kristályosodási magjának” behatárolásában napjainkban is sokféle nézettel találkozunk. Ezek kritikai-historiográfiai áttekintésére vállalkozott Peter Ratkoš Nagymorávia területi fejlődése (Fikciók és a valóság) című tanulmányában. Ratkoš a magyar történészek közül Györffy Györggyel azért száll vitába, mert Györffy csupán a Cseh-Morva-középhegység és a Garam folyó közti területre lokalizálja a 9. századi szláv államot. Végképp elutasítja azokat az elméleteket (Boba Imre, Püspöki Nagy Péter, Toru Senga), amelyek a mai Csehszlovákia területén kívül keresik a nagymorva állam központi részét. A fent említett négy kutató és Kristó Gyula új megállapításai Richard Marsina szerint sem tartalmaznak egyetlen olyan döntő érvet sem, amely miatt az eddigi véleményeket alapvetően revideálni kellene. Szerinte túl sok az új elméletekben a kérdőjel, amelyeket mind meg kellene oldani ahhoz, hogy elfogadhatók legyenek. „Egyértelműbben fogalmazva: ha elfogadnánk a központi nagymorva részek fekvésére vonatkozó ún. új véleményeket, sokkal nagyobb számú, kétségkívül hiteles forrás interpretálásánál ütköznénk megoldhatatlan problémákba, mint annak a néhány részletnek az esetében, amelyekre az új vélemények támaszkodnak.” (Metodov boj. Bratislava, 1985.)

Magáról Nagymorávia fogalmáról P. Ratkoš megállapítja, hogy az a Mojmír-féle uralom bukása után negyven évvel későbbi időből adatolható. Ellentétben az Anjou-kori Nagy-Magyarországgal, mely a modern magyar nacionalizmusnak köszönheti kultuszát, Ratkoš szerint a csehszlovák történetírók által használt Nagymorávia fogalom tárgyszerűen indokolt, „mert így különböztetik meg a régi morvaországi morva alakulattól, amely 822–833 között a passaui, illetve a 833 előtti Pribina-féle Nyitrától, amely a salzburgi missziós szférához tartozott.”

Figyelemreméltó új eleme a millenniumi szlovák irodalmi termésnek, hogy a nagymorva állam központi területeinek meghatározásában mind nagyobb súlyt kapnak a hagyományos dél-morvaországi részek mellett a mai Szlovákia területének egyre tágasabb régiói is. E tekintetben kivált Matúš Kučera nézetei érdemelnek külön figyelmet. Szerinte a nyitrai fejedelemség – a törzsi elnevezések hiányának negatív bizonyítékával igazolhatóan – a mai Szlovákia egész területére kiterjedt. S hogy a nyitrai fejedelemség a Mojmír-féle Morvaországhoz történt csatolása után sem veszítette el teljesen területi önállóságát, Kučera mindezt arra próbálja visszavezetni, hogy a Fredegarius-féle krónikában említett, 7. század eleji Samo-féle szláv törzsszövetség központját a 9. századi Nyitrai fejedelemség területével, főként Pozsony vidékével igyekszik azonosítani. A nyilvánvalóan védelmi szövetség funkciójára korlátozott „Samo-féle birodalom” ebben az összefüggésben a mai Szlovákia területén már a 7. században kibontakozó szláv államalkotó tevékenység, illetve a szlovák nemzeti individualitás alapkövét hivatott jelenteni. A nyitrai fejedelemség így azután „a Samo-féle birodalom mély történelmi gyökereihez” visszanyúló, „erős és jól szervezett politikai egységet” alkotott, amely Nagymorávia keretei között is „bel- és külpolitikájában nemritkán saját világot” teremtett. (HČ, 1985. 2. sz. 183. 1.)

Ami pedig Nagymorávia keleti felének kiterjedését illeti, az öt évvel ezelőtt kiadott csehszlovák történeti szintézis még csupán mint nyitott kérdést említi az északi (Liptó, Árva) és a keleti (Szepes, Zemplén) területeknek a kétségkívül centrális jelentőségű nyitrai fejedelemséghez való szorosabb viszonyát. Ratkoš és a sok részkérdésben más véleményen álló Kučera a régészekkel egybehangzóan már az Ung folyásvidékéig tolja ki a nagymorva állam központi magjának keleti határait (vö. a Kučera-féle térképpel a 18. oldalon).

Ratkoš a centrális területek meghatározásában egy kissé mértéktartóbb. A moszkvai kötetben átdolgozva újraközölt fenti tanulmányában a központi területet a következőképpen határozza meg: „833-tól 874-ig Nagymorávia magjának határait hozzávetőleg a következőképpen jelölhetjük ki: délen a Duna medre (858 után a Duna jobb partján található Pilis hegységgel együtt), továbbá a Mátra déli lejtői a Tokaji-hegységig, azt követően valószínűleg az Ung folyó medre; északon a határt a Kárpátok gerince, nyugaton pedig a Cseh–Morva-hegyvidék, illetve a Dunába torkolló Kamp folyó alkotta a határt.” (HC, 84.l.)

A pozsonyi szakfolyóiratban ennél is visszafogottabban foglalt állást Peter Ratkoš: Nagymorávia fogalma alatt „a Mojmír fejedelem által igazgatott állam központi részét kell értenünk, tehát a régi Morvaországot és a hozzá csatolt Nyitra-vidéket, mégpedig 833-tól a Mojmír-féle hatalom 907. évi megszűntéig.” (HČ, 202. 1.) A birodalom fogalmat Ratko szerint csupán I. Szvatopluk uralma idején jogosult használni, nevezetesen az általa hosszabb-rövidebb ideig meghódított és a nagymorva törzsterületekhez többé-kevésbé hozzácsatolt szomszédos területek birodalmi léptékű területkomplexumára vonatkozóan. Ennek a szvatopluki expanziónak az eredményeként vált a Nagymorva Birodalom részévé a viszlai fejedelemség, a Tiszántúl, Csehország, Lausitz és Szilézia. Ratkoš szerint ily módon Nagymorávia átmenetileg birodalmi jelleget nyert, amit 895–897 között vesztett el.

Érdekes eleme a szlovák Nagymorávia-irodalom újabb vonulatának az eddig általában Dél-Csehországra lokalizált 7. századi Samo-féle első nyugati szláv államalakulat új területi meghatározása. Matúš Kučera főként a dévényi-pozsonyi régészeti ásatások alapján a Samo-féle állam központját a Duna–Morva folyó összefolyásának vidékére helyezi. Ily módon több mint két évszázados szláv állami fejlődés eredményének tekinti az ugyancsak régészeti leletegyüttesekkel bizonyítottnak mondott, fejlett protofeudális szláv társadalom kialakulását. Kučera új és nagyívű eszmefuttatásait a csehszlovák régészeti kutatásokra, a Kárpát-medencébe eljutott keleti nomád népek összehasonlító vizsgálatára alapozza, ezen túlmenően pedig bevallottan „Szlovákia és a szlovákok történetének egységes koncepcióját” szem előtt tartva, fölöttébb leleményesen jelöli ki a Nagymorávia-irodalom aktuális hangsúlyait. A 7. századi Samo-féle állam és a 9. századi nyitrai fejedelemség, illetve Nagymorávia közti folytonosság problémájának felvetését egybekapcsolja a szlávnomád (szláv–avar, illetve szláv–magyar szimbiózis) államalkotó jellegének feltételezésével. A nyitrai fejedelemség viszonylagos önállóságának, illetve a morva–nyitrai „dualizmusnak” a kifejtését azért tartja fontosnak, mert „enélkül a megkülönböztető alap nélkül, melyet már a Pribina-féle fejedelemség megteremtett, semmiképpen sem tudnánk megmagyarázni és megvilágítani annak a szlovák etnikai sajátosságnak a keletkezését és fejlődését, ami a szlovák nemzet kialakulásának bázisát jelentette.” (HČ, 184. I.)

A csehszlovákiai ismeretterjesztő társulat előadói számára ugyancsak az évforduló alkalmából készített segédanyagban* Kučera Dél-Morvaország és a Nyitra-vidék központi szerepét a csehországi szlávok – ismeretlen okok miatt bekövetkezett – lemaradásával magyarázza. Mindazonáltal Nagymorávia törzsterületének térképén – a dunántúli és a Duna-Tisza közti területek kivételével – feltűnően ragaszkodik a mai csehországi és szlovákiai államhatárokhoz.

Nem kevésbé érdekes, hogy a nyugati szláv törzsek Kučera által gyors üteműnek mondott gazdasági-társadalmi átalakulása ellenére a nagymorva állam társadalmát mint nem teljesen kiépült feudális struktúrát jellemzi. Ami viszont Nagymorávia szuverenitását illeti, Kučera túllép a korábbi felfogáson. VIII. János pápa 880 júniusában kiadott bulláját – amelynek első fejezetében a pápa Szvatoplukot és birodalmát védelmébe fogadja – Kučera mint a nagymorva állam politikai fennhatóságának és függetlenségének elismerését, illetve „Szvatopluk német agresszióval szemben folytatott politikájának” nagy sikerét értékeli. „A Nagymorva Birodalom – írja – a frank birodalom oldalára állt mint egyenlő az egyenlővel, és olyan helyzetre tett szert, amelyet a magyar és lengyel állam csak száz évvel később, a cseh állam pedig csak a 14. században ért el. A morva fejedelmek ily módon a többi európai uralkodóval egyenrangúvá váltak. (Vel’ká Morava, Bratislava, 1985. 14. 1.) Meg kell jegyeznünk: a 880. évi pápai bullával foglalkozó többi szlovák szerző ennél jóval mértéktartóbban értékeli a privilégium jelentőségét. A szláv liturgiai nyelv elismerésén kívül Marsina például úgy látja, hogy miután Nagymorávia a Szentszék érdekszférájába került, a frank birodalom többé nem bánhatott vele önkénye szerint, hiszen immár a pápai érdekeket is mérlegelni kellett.

A Chropovský–Ruttkay régészpáros, első sorban a korábban kevésbé vizsgált észak-, illetve kelet-szlovákiai ásatások nagymorva vonatkozású leletegyüttesei alapján bizonyítottnak véli, hogy a nagymorva állam keleti határai messze túlterjedtek a Garam folyón, hogy legfontosabb központjai a középkori magyar állam központjaiként tovább éltek, valamint hogy a Nagymorávia-korabeli szláv népesség és az észak-magyarországi szláv népesség (melyre a 10. századtól kezdődően tartják jogosultnak a szlovák megjelölést) kontinuitása kétségtelen tény.

Nem véletlen tehát, hogy M. Kučera Nagymorávia és nemzeti történelmünk kezdetei című tanulmányát immár annak megállapításával zárja, hogy a Samo-féle birodalomtól Nagymorávia felbomlásáig tartó periódus a szlovák nemzet fejlődésében milyen fontos fejlődési szakaszt jelentett: „Éppen ez a kor volt az, amely a szlovákok nemzeti történeti fejlődésének olyan szilárd alapjait rakta le, hogy hosszú, csaknem ezer évig tartó jog nélküli helyzetük a soknemzetiségű magyar állam keretei közt sem tudta ezeket az alapokat kikezdeni, hiszen ezekre építkezve alakult ki a feudális, majd pedig az újkori polgári szlovák nemzet is.” (HČ, 196. 1.) Koncepcióját Kučera a történettudomány jelenlegi ismeretszintje mellett az egyetlen megalapozott tudományos magyarázatnak tartja abban a kérdésben, hogy a szlovákok Nagymorávia bukása után minden kedvezőtlen körülmény ellenére is modern nemzetté tudtak válni.

V A L Ó S Á G PÜSPÖKI NAGY PÉTER: A TÉNYEK EREJÉVEL Válasz Dr. Peter Ratkos, Dr.Sc. vitairatára a germánok, szlávok, avarok és nagymorvák Csehszlovákia területét érintő több fontos kérdése ügyében.

(Kihagyva. Az indoklást lásd a bevezetést követő áttekintésben.)

VII. AZ ŐSI NYITRA KAPCSÁN

Egy ideig fontolgattam, hogy szükséges-e megjegyzéseket fűznöm „Az ősi Nyitra…” c. tanulmányom III. részéhez kapcsolt Ratkos-féle kifogásokhoz. Ezek zöme vagy olyasmit kér számon tőlem, ami nem tartozik Nyitra a város szűken értett történetéhez (a terjedelem másra nem is adott módot), vagy olyasmit bírál, amit sehol sem állítottam. Néhány kifogását mégis érdemes megvilágítani.

I. Mi nem tartozik a város szűken vett történetéhez

Véleményem szerint a következő dolgok ismertetései, melyeket vitapartnerem hiányol: a garamszentbenedeki apátság alapításának története, az Árpád hercegek birtokainak – a dukátusnak – ügyei, a várispánság országos szerepe. Ezek előadására külön-külön legalább egy olyan tanulmányra lett volna szükség mint “Az ősi Nyitra…” három fejezete együttesen. Hasonló okok miatt nem foglalkozhattam a város területén működő közintézmények – a Zobor hegyi apátság és a Szent Emerám prépostság – történetével sem.

Mivel foglalkoztam hát? Csak a várossal, amely az ispáni székhelytől fokozatosan elkülönülve polgári önkormányzattal bíró közösséggé vált.

2. Egy hamis vád

Vitapartnerem egy olyan állítást tulajdonít nekem, aminek éppen ellenkezőjét képviseltem. Szerinte azt írtam volna, hogy Nyitrára és környékére “az élet csak az új bevándorlókkal (értesd rajta a magyarokat) tért vissza”. Valójában éppen azt állítottam, amit szeretne, hogy a X. század elején történetietlen lenne itt a szláv népesség kontinuitásának megszakadását feltételezni.88 Ha az ítélete hamis, legalább a vád lehetne helytálló!

3. Mi az igazság a Breslawa Civitas feliratú pénz körül?

Sajnos Peter Ratkos numizmatikai ismeretei megrekednek a belterjes irodalom határain. Ha ismerné a (P)REZLAWA CIVITAS feliratú pénz történetének tágabb irodalmát, tudná, hogy ez a pénz külföldi hamis veret, melyet Szent István király jóhírű pénzeinek utánzataként távol a Kárpát-medencétől forgalmaztak. Így tehát a (B)RESLAWA CIVITAS-hoz kapcsolódó helyi irodalom, amely azt a benyomást szeretné kelteni, hogy a XI. századi Pozsonynak volt egy Bratislava féle ősi névváltozata, továbbra is csupán illúzió marad.89

4. Mi a különbség a káliz meg a száznagy közt?

Peter Ratkos a minősített középkorkutató esetében nagyon meglepő, hogy nem tud különbséget tenni a káliz és a száznagy funkciója közt. A kálizok valóban a királyi fiskus pénzkezelői voltak. Azonban a Zoborhegyi apátság 1111 évi oklevele világosan megmondja, hogy “Porcus, qui tunc centurio erat” – Porcus aki abban az időben száznagy volt.90 A száznagyok – amint azt Matús Kucera és Györffy György már eléggé régen egyhangúan megállapította – vagy másként századosok a százas és tízes szervezetbe osztott királyi udvarnokok és várnépek hivatalnokai és adóbehajtói voltak.91A száznagy tehát nem a kálizok előljárója – mint Peter Ratkos állítja – hanem az adott esetben száz nyitrai adófizető lakós adókörzeti előljárója. Ez nem zárja ki, hogy Porcus száznagyi hivatalát befejezve kálizként működhessen tovább!

5. A Peregrinusról, Nyitra város első ismert bírójáról

Vitapartnerem azt állítja, hogy nem vettem tudomást Peregrinusról a városbíróról. Sajnos – ezek szerint – nem olvasta el “…Az ősi Nyitra…” c. tanulmányom 137. lapjának 4. bekezdését, ahol 12 soron át értékelem Peregrinus említésének nagy jelentőségét a városigazgatás önállósuló folyamatában!

6. Érvek nélkül cáfolni nem illik

Hiányzik az indoklás Ratkos állítása mellől, mely szerint Szent Emerám bazilikája nem az alsó várban, tehát a városban volt. 7. A nyitrai püspökség megalapításához

A nyitrai püspökség második – azaz Árpád-kori – megalapításának körülményeit a rövid tanulmány terjedelméhez viszonyítva elégségesen kifejtettem. Rámutattam arra, hogy egyértelmű datálást nehéz mondani. Éppen ezért Peter Ratkos kifogása, mely szerint Szent László-kori (1077-1095) lenne a püspökség. Könyves Kálmán 1100 körül kibocsátott I. Törvénykönyvének 22. fejezetében foglalt egyértelmű kijelentését – hogy Nyitrán akkor még csak nagyobb prépostság volt – meg kellene cáfolni, amit persze nem tesz meg. Kijelentése tehát mindenek előtt indoklás nélküli, de felesleges is, hiszen utaltam arra, hogy ilyen vélemény is létezik.

8. Gány és a Vágszerdahellyé lett Püspökfalva

Gány és Villa episcopi (értelme: püspök falva, Püspöki) – Ratkos állításával ellentétben – nem egy, hanem két különböző falu volt. Ez világosan kiderül az oklevél szövegéből is, amely elmondja, hogy “de villa Gan in villa episcopi” Gan falutól a püspök falva felé bizonyos ároknál és a Cipikas nevű halastónál van a határvonal. Gányról az oklevél maga mondja, hogy a galgóczi vár tulajdona, míg a püspök falva birtokosa a tulajdonos falunévbe foglalt hivatalán kívül nincs közelebbről meghatározva.

A zoborhegyi apátság birtokosainak 1113. évi összeírásában Gány szomszédságában említett falu a villa episcopi – a püspök falva – kérdése mindezideig tisztázatlan volt. A szakirodalom eddig Gány egy részének tekintette. Peter Ratkos ezt a régi álláspontot ismétli. Ennek tarthatatlanságát már “Az ősi Nyitra…” írása idején felismertem és ezért önálló faluként tüntettem fel. Azonban nem tisztáztam a kérdést, melyik püspök falva volt ez a falu, és hol feküdt.

Vitapartnerem ellenvetése miatt Gány falu határának kérdését mélyebb földrajzi elemzésnek vetettem alá. Ekkor figyeltem fel arra, hogy Gány mintegy 12 kilóméteres szakaszon közvetlen szomszédja a mai Vágszerdahely (Dol. Streda) falunak. Ez a falu az esztergomi érsekek ősi birtoka volt. Viszont a szerdanapi vásárra utaló neve semmiképpen sem lehet korábbi a XII. század utolsó három évtizedénél, sőt inkább a XIII. század első felének divatját jelzi. Tehát az 1113. évi oklevél megírása idején ott kialakuló falunak még nem lehetett szerdanapi vásárjogból eredő neve, csupán a birtokosára az esztergomi érsekre utaló alkalmi latin névvel villa (archi)episcopi-val látták el. A falu csak azután vette fel a Szerdahely nevet, amikor szerdanapi vásártartásra jogot kapott. Ezért tehát joggal állíthatjuk, hogy a zobori apátság 1113. évi oklevelében a püspök falva néven emlegetett falu az esztergomi érseknek későbbi Vágszerdahely néven ismert faluja volt.

VIII. KÉT FONTOS KÉRDÉSRŐL.

1. Helyes-e a morvaközpontú történelmi periodizáció?

Néhány éve a szlovák történeti irodalomban új periodizáció honosodott meg, mellyel vitapartnerem szövegében is találkoztunk. Ezért szükségesnek tartom néhány szóval érinteni a kérdést.

Az új periodizáció lényege, hogy a koraközépkori közép-európai történeti események kétirányú történelmi korhatárának az u.n. Nagymorva kort teszi meg. a nagymorva-kor így három jelentős történelmi időszakot határoz meg:

“A nagymorva-kor előtt” nevet viselő periódus fogalmán – amint az a szlovák történelmi irodalomból kivehető – többé kevésbé a népvándorlás korának végével, vagyis a VI. századdal kezdődő korszakot kell érteni.

“A nagymorva-kor” tágabb értelemben az európai Avar Kaganátus megszűnése és a “pozsonyi csata” közt eltelt időszakot (796-907) lenne hivatott jelezni. szűkebb értelemben Pribina elűzésétől (833 tájától) Szvatopluk haláláig (894-ig) eltelt hat évtizedet.

“A nagymorva-kor után” fogalmán azt az időszakot értik, amely a “pozsonyi csatáról” István király koronázásáig, 907-1000-ig terjed.

Semmiképpen sem kívánjuk kétségbevonni a szlovák történetírás természetes jogát, hogy egy-egy korszakot saját szemléletének megfelelően nevezzen el. A kifogás ott kezdődik, amikor egy új terminus takarója alatt európai és helyi szempontból egyaránt nagyjelentőségű történelmi korszakok tűnnek el.

A IX. század egészét a Kárpát-medence keretében nyugodtan nevezhetjük Nagymorva-kornak. Persze sok más, ennél kétségtelenül egyetemesebb érvényű nevet is találhatnánk. Ellenben az 567-től 796/805-ig fennálló Avar Kaganátus korára már nem illik a “Nagymorva-kor előtt” meghatározás. Hasonlóan a 894-900 közt megvalósult magyar honfoglalás első évszázadában folyó országépítésre sem illik a “Nagymorva-kor után” jelző. A morva függőség négy éve a kialakuló cseh állam történelmében sem korszakalkotó jelenség. Ott a Premysl-ház élrekerülése jelent időhatároló körülményt.

Ezért a Kárpát-medencén belül helyesnek csupán csak ilyen korszak elhatárolásokat tarthatunk: avar-kor, nagymorva-kor, a magyar honfoglalás, vagy az Árpád-ház kora, stb. Ezek tárgyilagosan fedik a történelmi valóságot és reálisan tükrözik az adott időszakot, de már összeurópai tekintetben ezek a meghatározások sem kielégítőek.

2. Az arányosság kérdése a két utolsó szlovák történeti szintézis (1961, 1971) korai történeti részeiben.

Az előbb tárgyalt újabb szlovák történeti periodizáció nem csupán külső, formális jelenség, hanem a történetkutatás szemléletét gyökeresen átható törekvések megnyilvánulása. A Nagymorva központú kutatás sokszoros kiemelése miatt a köztudatban eltörpül a többi történelmi eseménysorozat jelentősége, sőt még magára a kutatásra is negatív befolyást gyakorolhat. Mivel a konkrét hatásokról a II. Tétel 3. pontjában már szóltunk, ezen a helyen – illetve a 4. táblán – csupán az 1961.és 1971. évi szlovák történelmi szintézisben észlelhető arányossági adatok számszerű körülhatárolásának és viszonylatainak kiszámítását közöljük.92

A két történelmi szintézis arányainak vizsgálatánál a biztosan mérhető adatokból indulunk ki. Ezek egyike a kérdéses népek itt-tartózkodásának ideje években. Az időtartalomból azért előnyös kiindulni, mert ebben van a legkisebb súrlódási lehetőség. Még akkor sem lehetnek lényeges eredménykülönbségek, ha egyes kutatók a kérdéses népek itt tartózkodását némi eltérésekkel is állapítanák meg. A másik pontosan mérhető tényező az adott nép ismertetésére szánt terjedelem. Tekintettel arra, hogy csak a történelmi tárgyalásokat kísérjük figyelemmel, az 1971. évi szintézisben bőven található régészeti adalékokat az arány számításnál nem vesszük figyelembe.

A 4. Tábla adatai világosan bizonyítják, hogy e két szlovák szintézis megjelenése közt eltelt idő alatt a történelmi ismertetések arányossága területén észrevehető pozitív haladás történt. Ezt leginkább a morva-kor kiemelésének csökkenő arányán figyelhetjük meg. Az 1961. évi 1446.9 %-os, azaz 16-szoros túlértékelés, 1971-ben már 1125.7 %-ra, azaz 11-szeresére csökkent. Az aránytalanság azonban még így is igen nagy, és éppen azokon a területeken mutatkozik meg, ahol a szláv népek megjelenését várja a szlovák történetírás!

Táblázatunkkal csupán arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy a kései ókor meg a korai középkor keretében a jövőben milyen kérdéseknek kell fokozott figyelmet szentelni.

IX. KISEBB MEGJEGYZÉSEK Ide soroltam Peter Ratkos minden olyan nagyobb nyomatékkal közölt kifogását, amelynek a tanulmány értékelésére nézve ugyan semmi jelentősége nincs, de demagógikus jellegük miatt számonkérésük elhanyagolása kutatói becsületem rovására menne.

1. Pribina Nitrawáját nem sorolhattam a szlovákiai Nyitra adattárába, mert az a fennmaradt források földrajzi meghatározása szerint az I. Justinianus-kori Pannónia meg a Belgrád vidékén elterülő Moesia területén feküdt.93

2. Állítja, hogy elhanyagolom a régi Pozsonyt, a mai Bratislavát az 1000 előtt említett helyek közül. Úgy vélem, hogy “Az ősi Nyitra…” c. tanulmányom első oldalán (az I.Sz. 119. lapján) az első jegyzetben szereplő mondat: “Szlovákia területén három helyről esik szó az 1000 előtt kelt oklevélben: …2. az ország fővárosa 907-ben…” ez a meghatározás minden Szlovákiában élő ember számára a szövetségi köztársaság fővárosát – Bratislavát, Pozsonyt illetve Pressburgot – jelenti. (Lásd még a következő pontot is!)

3. Azonos-e Brezalauspurc Pozsonnyal?

Peter Ratkos Pozsony első említése kapcsán – melyet addig 907-re volt szokás helyezni – elmagyarázza, hogy annak Brezalausburch (!) neve Predslavov hradot, vagyis Predslav(nak a) várát jelenti.

Valóban igaz, hogy a Salzburgi Nagyobb Évkönyvben a 907. év kapcsán olvashatjuk, hogy Luitpold bajor őrgróf “a legszerencsétlenebb háborút Brezalauspurc mellett július 4.-én vezette”94 Ehhez azonban meg kell jegyezni, hogy a salzburgi (Iuvavum) nagyobb évkönyvek nem eredeti szövegek, hanem egy ismeretlen korábbi, 826 körüli, de az eseménnyel nem egykorú kompiláció alapján a XV. században újraszerkesztett szövegről van szó. Persze vitapartnerem egyetlen szót sem ejt arról, hogy minek alapján tekintette a korábbi történetírás Brezalauspurc-ot Pozsonnyal azonosnak.

www.mariaorszaga.hu
www.shp.hu
www.kortarsonline.hu
www.foruminst.sk