A szent negyven nap komorságát a liturgia összeállítói félidőben fel akarták oldani, hogy utána a hívek újult erővel folytathassák. Ezért Nagyböjt 4. vasárnapját kinevezték az „öröm vasárnapjának”. Ma szólhat az orgona, virággal díszíthető az oltár, rózsaszín miseruhát ölthet a pap.

A szentírási szövegek is az öröm motívumait villantják fel. Az olvasmányban Dávid királlyá kenése igazolja, hogy Isten egy pásztorfiút is meghívhat országa uralkodójának. Az evangélium örömhíre szerint pedig még egy vakon született koldus is eljuthat a legfényesebb hit világosságára.

Elmélkedésünk középpontjába állítsuk a történet két főszereplőjét.

Jézus

Észreveszi a segítségre szorulót
A Mesternek az előző napokban folytatott vitái a farizeusokkal úgy végződtek, hogy „meg akarták kövezni. Ő elrejtőzött és kiment a templomból.” Mi mit tettünk volna ezek után? Bizonyára még a templom környékét is elhagytuk volna. És Jézus? A szemtanú János azt írja; „Elmenőben látott egy embert, aki születésétől fogva vak volt.” Ő tehát nem a menekülést kereste, nem magát féltette, hanem észrevette a segítségre szorulót. Nemcsak meglátta, hanem segített is rajta. Semmit sem törődött azzal, hogy üldözői esetlég utolérik.

Persze a tanítványok is meglátták a vakot És nekik mi jutott eszükbe róla? Hogy segíteni kellene rajta? Nem! Hanem, hogy itt a remek alkalom egy régóta vitatott probléma megtárgyalására: „Mester, ki vetkezett? Ez, vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus korában ugyanis a zsidók minden betegséget a bűn következményének tekintettek. A tanítványok most arra kíváncsiak: ki követhette el a bűnt: a vak szülei vagy ő maga.

Mindnyájan hajlamosak vagyunk spekulációkra segítségnyújtás helyett. Remek, szellemes, hosszú vitákat tudunk folytatni teológiai témákról vagy akár a szeretetről, de gyakorolni, segíteni, szeretni, azt nem.

Egy hitoktató mesélte, hogy kiscsoportos ifjúsági hittanon remek vitát folytattak a gyerekek a szeretetről. A végén kérte a résztvevőket: mosogassák már el az agapén használt poharakat. Ne kelljen másnap a sekrestyés nővérnek azzal kezdeni a napot. Egyszerre mindenki fölállt, hogy késő van, még tanulnivalójuk is maradt, sietni kell haza. Jézus arra tanít: ne konferenciázzunk, ne könyvet írjunk a szeretetről, hanem gyakoroljuk.

Szemléltető eszközöket alkalmaz
Kérdés: miért gyógyít ilyen körülményesen Jézus? Nyál, sár, szemek megkenése, mosakodás? Más magyarázatot nem találunk, mint hogy rá akart mutatni: a külső cselekedeteknek is van értelmük. A szentségek is látható szertartásokon keresztül közvetítik a láthatatlan kegyelmet. A Mester kiváló pedagógus. Tudja, hogy a szemléltető eszközöknek, a látható szimbólumoknak emlékezetet erősítő hatásai vannak.

A vakon született imponáló erényei

Fokozatosan érlelődő hite
A vakon született a testi látásnak híjával volt, de annál inkább kifejlődött lelkében a belső látás, a hit erénye. Ez a hit lassan, fokozatosan érlelődött, tökéletesedett benne. A kíváncsiskodóknak még így emlegeti: „Az az ember, akit ti Jézusnak neveztek”. Később Jézust már prófétának nevezi. Második kihallgatása alkalmával pedig azt vallja, hogy ő a Messiás, akit Isten küldött. Végül amikor már látó szemmel Jézussal találkozik, leborul előtte és megvallja: „Hiszek, Uram, az Emberfiában”. Ez a szó: „Uram!” (görögül „Küriosz”) csak Istennek kijáró megszólítás. A földre borulás („proszkünészisz”) szintén csak Istennek kijáró hódolat.

Ne szégyelljük, ha bennünk is érik, növekszik a hit. Kezdetben elégedjünk meg a hit alapfokával. De itt ne álljunk meg. Ne nyugodjunk addig, míg el nem mondható róla: „abszolút bizonyosság a nem látható dolgokról” (Zsid 11,1). A hit erősítésének alkalmai: hittanóra, ima, szentségekhez járulás.

Bátor hitvallása
A vak ember a világ eseményeit nem láthatta. Talán épp azért tudta függetleníteni magát az emberek véleményétől. Pedig szülei nem erre nevelték. Az ő szavukból a gyáva megalkuvás árad: „Kérdezzétek meg őt magát.” A Főtanács megfélemlítése és fenyegetése ellenére kimondja meggyőződését. Végül vállalja a zsinagógából és népe köréből történő kiközösítést.
Ha most a vakról magamra esik tekintetem, nincs miért szégyenkeznem? Merem a hitemet bátran megvallani az emberek előtt? Nem szempont az életemben: „Mit szólnak hozzá az emberek?” Nem szégyellem családtagjaim, szomszédaim, barátnőim előtt hitemet?

A vakon született meggyógyítása az első három evangéliumban nem szerepel. Mert a keresztények hite kezdetben erős volt, bátorságuk imponáló. Az I. század végére azonban erősen lelohadt a kezdeti lelkesedés. Ezért János, aki öreg korában írta evangéliumát, visszaemlékezett a vak esetére, és úgy érezte, abba bele tudja sűríteni a kortársai buzdítására szánt erényeket. Ezért részletesen leírta, amire akkor már rajta kívül senki sem emlékezett.

Azt hiszem, napjainkban újra nagyon aktuálisak lettek ezek az erények. Szítsuk fel magunkban a rendíthetetlen hitet, a világ előtti bátor tanúságtételt, és merjünk vállalkozni a merész Krisztus-követés útjára. Akkor kisugárzó fényünk megcáfolja majd a vádat, miszerint „régen egy keresztény megtérített száz pogányt, ma meg száz hívő képtelen megtéríteni egyetlen hitetlent”. Amen

Hajnal Róbert/Magyar Kurír