1968 kora tavaszára Csehszlovákiában alakult ki olyan helyzet, amely a kommunista párt belső reformján keresztül a pártállami rendszer forradalmi megújulásának lehetőségét hordozta magában.
1968 kora tavaszára Csehszlovákiában alakult ki olyan helyzet, amely a kommunista párt belső reformján keresztül a pártállami rendszer forradalmi megújulásának lehetőségét hordozta magában.
Az Alexander Dubček által fémjelzett csehszlovákiai „emberarcú szocializmus” eszméje a sajtó- és vallásszabadság, a többpártrendszer helyreállításától egészen a független külpolitika kialakításáig, a szabad külföldi utazások engedélyezéséig terjedt. A csehszlovák kommunista párt 1968. április 5-én elfogadott akcióprogramjában a nemzetiségi kérdés demokratikus rendezésének elképzelése is bekerült.
A Csemadok állásfoglalása
A Csemadok központi vezetése 1963 és 1968 között négy olyan ajánlást, illetve reformtervezetet dolgozott ki, amelyek a szlovákiai kisebbségek ügyének átfogó szabályozását célozták. Ezek a javaslatok a nemzetiségi kérdés alkotmányos és törvényszintű rendezését szorgalmazták, a nyelvi, oktatási jogoktól kezdve egészen a kisebbségek számára biztosított arányos politikai részvétel és reprezentáció megteremtéséig.
A Csemadok elnökségének március elsejei döntése alapján 1968. március 12-én ült össze a szlovákiai magyar dolgozók kulturális szervezetének központi bizottsága. Lőrincz Gyulának, a szervezet elnökének beszámolójában vitára bocsátott Csemadok-állásfoglalás az Alexander Dubček vezetése alatt erős reformkurzust kezdeményező csehszlovák kommunista párt úgynevezett akcióprogramjához kapcsolódott. Legitimitása, politikai hátországa ezért sokáig megfellebbezhetetlennek tűnt. Lőrincz a cseheknek és a szlovákoknak, az ország két többségi nemzetének viszonyát rendezni hivatott alkotmánytörvény mellett sürgette a többi nemzetiségi közösség jogainak szabályozását: „Köztársaságunkban azonban nemcsak nemzetek, hanem nemzetiségek is élnek. Ezeknek a nemzetiségeknek sem választott, sem alkotmányos joggal felruházott szervei, intézményei nincsenek, melyek az adott nemzetiség nevében szólhatnának.”
Az elnöki beszámoló sürgette a nemzetiségi közösségek államalkotó jellegének, illetve az ezekhez a közösségekhez tartozó egyének csoportjogainak elismerését, mégpedig annak érdekében, hogy a nemzetek és nemzetiségek teljes egyenjogúsága biztosítva legyen. Az állásfoglalás további meghatározó elemeit a Csemadok elnöke a közügyekben való aktív részvételi jogban, a nemzetiség részére saját ügyeiben elengedhetetlen önigazgatási jogokban jelölte meg.
Ez utóbbiakat hangsúlyozva leszögezte, hogy az általa látszatmegoldásnak nevezett kulturális autonómia helyett „azt tartjuk fontosnak és szükségesnek, hogy az önigazgatás elvei alapján megteremtsük a nemzetiségek államhatalmi szerveit, melyek az összállami szervek részét alkotják”.
Az egész nemzetiségi kérdéskör rendezését az 1935–1938 közötti csehszlovákiai kisebbségi jogi szabályozás előzményeire utalva, „a magyarok, lengyelek, ukránok és németek számára” kidolgozandó statútum elkészítésével vélte kivitelezhetőnek. A Szlovák Nemzeti Tanács, illetve a prágai parlament keretén belül létrehozni javasolt nemzetiségi bizottságok, illetve a szlovák kormányzat, az úgynevezett megbízotti testület és a prágai kormány keretében kialakítandó nemzetiségi megbízotti hivatal, illetve nemzetiségi titkárság igényének megfogalmazásával a Csemadok a politikai autonómia alapintézményeinek megteremtésére jelentette be igényét. Az állásfoglalás közigazgatási reformelképzelései óvatos formában a nemzetiségi autonómia regionális bázisának fontosságára is felhívták a figyelmet. Mint ahogy a nemzetiségi oktatásügy és kultúra önálló intézményrendszerének, viszonylagos önállóságának hangsúlyozása is ugyanebbe az irányba mutatott.
A Csemadok országos vezetőségének 1968. június 8–9-én Dunaszerdahelyen megtartott ülésén személycsere történt a szervezet elnöki posztján, ami híven tükrözte a Csemadokon belül is felgyorsult változásokat. A központi bizottság újraválasztotta a szervezet vezető titkárát, Szabó Rezsőt. A távozó Lőrincz Gyula helyébe Dobos Lászlót választotta meg elnöknek.
A Csemadok KB következő ülésére 1968. augusztus 3-án Pozsonyban került sor, amely táviratot küldött az egyre nagyobb szovjet nyomás alá helyezett Dubčeknek. A távirat megfogalmazói szerint „a köztársaság csak akkor lehet szilárd és szabad, ha annak minden polgára nemzetiségre való tekintet nélkül egyformán részese a szabadságnak, egyformán élvezi nemcsak a kötelességeket, hanem a jogokat is, mert így lehetünk szilárd támaszai mi is szocialista köztársaságunknak”. A Csemadok vezetőinek kezdeményezésére 1968. augusztus 14-én sor került az összes csehszlovákiai nemzetiségi közösség képviselőinek egyeztető tanácskozására. Ez azonban az augusztus 21-i katonai megszállás miatt már nem tudta érdemben befolyásolni a nemzetiségi törvény előkészítő munkálatait.
Nacionalista hangulatkeltés
A csehszlovákiai magyar kisebbségi állásfoglalás és program közreadását követően szenvedélyes, indulatos, nacionalista felhangokkal felerősített vita robbant ki a szlovákiai sajtóban. A szlovák lapok – bár megkapták az állásfoglalás fordítását – nem közölték a Csemadok programját. Az indulatos sajtótámadások így valójában az előítéletek, az államnacionalizmus és a többségi kizárólagosság, illetve a történelmi fóbiák talaján irredentizmussal, revizionizmussal, ellenforradalmi magatartással vádolták meg a Csemadok vezetőit. A vádaskodáshoz kezdettől fogva csatlakoztak a Matica slovenská országos és dél-szlovákiai járási szervezeteinek vezetői, illetve a dél-szlovákiai szlovákok úgynevezett „bazini harmincnyolcak” nevű csoportjának tagjai.
Ennél jóval inkább komoly figyelmeztetésnek számítottak azok a hivatalos, félhivatalos szlovák állásfoglalások, amelyeket pártalapszervezetek, tudományos intézmények, Matica-szervezetek készítettek és küldtek be a CSKP vagy a SZLKP Központi Bizottságához, vagy éppen a csehszlovák és a szlovák kormányzat és a parlament illetékeseihez. Jóllehet a CSKP április elején megjelent akcióprogramjában a nemzetiségi jogok rendezésére vonatkozó részek lényegében megerősítették a Csemadok állásfoglalásában kifejtett elképzeléseket, s a Szlovák Nemzeti Tanács korabeli dokumentumai is az egész kérdéskör átfogó, disztributív szellemiségű megoldását tükrözték, az említett párt-, kormány- és parlamenti fórumokra beérkező szlovák tiltakozások nagymértékben csökkentették a jogérvényesítés lehetőségét.
A dél-szlovákiai régiók elmagyarosításával, az állam integritásának veszélybe sodródásával riogató tiltakozások megtették a hatásukat. Több levélben követelték a Csemadok tisztségviselőinek, köztük elsősorban Lőrincz Gyulának és Szabó Rezsőnek, valamint az Új Szó éppen menesztett főszerkesztőjének a megbüntetését.
A Csemadok országos vezetősége a dunaszerdahelyi ülésen a sokasodó és élesedő támadásoknak eleve gátat kívánván szabni, egyfajta lojalitási nyilatkozatot tett a dubčeki pártvezetés és a csehszlovák állam mellett: „…szervezetünk Csehszlovákia Kommunista Pártja megújult politikájának platformján áll, s minden tevékenységünk arra irányul, hogy a párt politikáját, az akcióprogramban leszögezett elveket szervezetünk életében érvényre juttassuk. Munkánk kiindulópontja és eszmei alapja a marxizmus-leninizmus, mely meghatározza a világnézetünket s gyakorlati ténykedésünket. A Csemadok fennállása óta, jelenleg és a jövőben is a Csehszlovák Szocialista Köztársaság államiságának s egységének alapján állt, áll és fog állani, s magunkat mint nemzetiséget a köztársaság szerves részének, építőjének és védőjének tekintjük.”
A vezető titkári beszámoló bőséges példaanyaggal bizonyította, hogy nem volt hiábavaló az ideológiai elővigyázatosság. A sajtóvita durva hangja mellett helyi konfliktusok és növekvő bizalmatlanság nehezítette a magyar–szlovák párbeszédet. Ebben a legfontosabb kezdeményezések egyikének az a találkozó bizonyult, amelyre 1968. április 30-án Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottságában került sor: a szlovákiai pártvezetés képviselői találkoztak a szlovákiai magyarok és ukránok–ruszinok képviselőivel, s megegyeztek a szlovák pártprogram nemzetiségpolitikai főirányaiban, illetve abban, hogy a párt központi bizottsága mellett nemzetiségi testület létesült.
A dunaszerdahelyi KB-ülés egyfajta kétfrontos harc formájában képzelte el a kirobbant nemzetiségi vita kezelésének leginkább célravezető módját. Részben mindent meg kívánt tenni az elvek szintjén az állampárt akcióprogramjába bekerült nemzetiségpolitikai alapelvek megvalósításáért. Másrészt a megoldatlanul maradt és az újonnan keletkező nemzetiségi kérdések (elmaradt rehabilitáció, a közigazgatási reform után felgyorsult asszimiláció, a magyar tannyelvű felsőoktatás ügyének folyamatos elnapolása), illetve a Matica erősödő nyomása, a szlovák közhangulatban lábra kapott szélsőséges nacionalizmus terjedő hatása stb. miatt joggal háborgó szervezeti tagságot is megpróbálta csitítani.
Erre különösen azt követően volt nagy szükség, hogy a Galántai járás egy-két településén, pl. Taksonyban és Felsőszeliben a Matica képviselőinek provokatív megnyilvánulásai miatt megnőtt a lokális konfliktusok veszélye, amit a hatalom minden bizonnyal azonnal felhasznált volna a magyar törekvések visszaszorítására.
A kolodìji tárgyalások
A márciusi Csemadok-állásfoglalás korlátozott kisebbségi kulturális önigazgatási modell megvalósítását vázolta fel. Ennek jegyében kezdődtek el a Prága melletti Kolodìjben május 27-én – a miniszterelnök-helyettessé kinevezett Gustáv Husák irányításával – azok a tárgyalások, amelyek egyrészt a cseh-szlovák föderáció megteremtését, másrészt a nemzetiségi alkotmánytörvény megalkotását tűzték ki célul. A Husák-féle törvény-előkészítői kormánybizottság alapfeladata a cseh–szlovák viszony államjogi rendezése volt. A kommunista párt akcióprogramjának megfelelően ezen a szakértői kormánybizottságon belül Samuel Falsan vezetésével létrejött a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó albizottság is. Ennek munkájában a Csemadok két vezetője, Dobos László elnök és Szabó Rezső főtitkár vett részt. A júniusi KB-ülés határozatai alapján kettejük által megfogalmazott és a kolodìji nemzetiségi albizottság elé terjesztett magyar javaslat több kérdésben igen kemény ellenállásba ütközött.
A vontatottan és a bizottsági munkában részt vevő szlovák képviselők folyamatos hezitálása, akadékoskodása miatt igen lassan, de egész nyáron át folyó egyeztetések augusztus elejére jutottak abba a stádiumba, hogy a Csemadok márciusi állásfoglalásainak alapelvei mentén konkrét javaslatok körvonalazódtak az alkotmánymódosításra, illetve a nemzetiségi alkotmánytörvény szövegezésére.
Ezzel együtt a magyar, ukrán és lengyel nemzetiségi szövetségek vezetőinek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült elérni azt, hogy a CSKP májusi akcióprogramjában is rendezőelvként szereplő önigazgatási elvet a nemzetiségek új alkotmányjogi helyzetének kialakításában is alkalmazzák. A nemzetiségi albizottság legbefolyásosabb szlovák tagjai elutasították azt a prágai pártvezetés által is támogatott javaslatot, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvény alapja a nemzetiségi szövetségek által benyújtott tervezet legyen.
Fügefalevél
Az 1968 októberében a prágai nemzetgyűlés elé terjesztett föderációs és nemzetiségi törvényjavaslat sorsát is megpecsételte a katonai intervenció, illetve a visszarendeződés. Jóllehet a parlament által formálisan elfogadott és a távirati iroda által 1968. október 28-án közreadott 1968. évi 144. számú nemzetiségi törvény első változatának szövegében továbbra is ott szerepelt a nemzetiségi önigazgatás mint a kérdés rendezésének alapelve, a hivatalos változatban erről azonban már szó sem esett.
A prágai parlamentben a nemzetiségi törvény előkészítése a föderációs törvény árnyékában már teljes egészében a kisebbségi jogok szűkített értelmezését tükröző szlovák álláspont szerint zajlott, így a törvény végleges szövegébe sem a nemzetiségek arányos képviseletének, sem a kisebbségi önkormányzatiságnak az alapelve nem került bele.
A föderációs és a nemzetiségi alkotmánytörvény politikai előkészítésével megbízott Gustáv Husák az egyre erősebb támadásoknak kitett Dubček akkor még nélkülözhetetlen beleegyezését bizonyára könnyedén megszerezte. A „prágai ősz” szovjetek által felügyelt zavaros fejleményei azt eredményezték, hogy a törvény előterjesztői egyszerűen kiiktatták a nemzetiségi önigazgatásra utaló paragrafusokat. Tévedésből ugyan a központi cseh, szlovák és magyar pártsajtó október 28-án még az eredeti változat szövegét hozta le, de pár nappal később, egyszerű sajtóbeli helyesbítés útján a csehszlovákiai lapokban, köztük az Új Szóban is, 1968. november 7-én a végleges törvényszöveget tették közzé. Ez a jórészt formális egyenjogúságot deklaráló törvényszöveg a Husák-korszak két évtizedében a kisebbségi nyelvi, oktatási, képviseleti jogok korlátozásának eltakarására alkalmas fügefalevélnek bizonyult.
(összefoglaló – za)
