A történeti Magyarország, a Habsburg-monarchia, (Kelet-) Közép-Európa történelmét a 18- 19. század fordulója óta minden itt élő nemzet a maga nemzeti látószögéből értelmezi. Az elmúlt másfél-kétszáz évben magyar, szlovák, román, szerb, horvát történészek sora, legtöbbször saját nemzetállamuk ideológiai, identitáspolitikai szükségleteihez igazítva írta, írja – s írja át – Európa ezen sokszorosan is összetett régiójának múltját. Miközben a török-magyar, ill. osztrák-magyar vagy az orosz-magyar összefogással készült forráskiadványok, feldolgozások révén a közös történelem feldolgozására is van már bőven példa, a történeti Magyarország területén élt nemzetek, nemzetiségek közös múltjának közös feltárásában még mindig a tétova kezdeteknél tartunk.
A helyzet tarthatatlanságát folyamatosan megéljük a szomszédokkal közös – magyar-román, magyar-horvát, ill. magyar-szlovák – történészbizottságok munkájában, ahol egyre gyakoribb a szakmai egyetértés, a nem nemzeti, hanem módszertani, interpretációs alapokon zajló termékeny, konszenzusra törő vita. A Magyar-Szlovák Történész Bizottság nyolc évvel ezelőtt kezdett el ismét intenzívebben foglalkozni a “közös történelemtankönyv” kérdésével. 2000-ben kialakult a közös tankönyvbizottság szervezeti kerete, amelynek működését azonban idáig nem sikerült a két oldalról szinkronba hozni. A Magyar-Szlovák Történész Bizottság 2007. júniusi budapesti és 2008. januári kassai tanácskozásán arról döntött, hogy a korábbi kezdeményezések tapasztalatait kiértékelve egy háromlépcsős, ötéves program keretében készíti el közös (történelem)oktatási kiadványait.
História
