Egy-két évvel ezelőtt még elképzelhetetlen szintre fejlődtek vissza a magyar–szlovák kétoldalú kapcsolatok, amelyeket hónapok óta a nemzetiségi kérdés terhel. A baj 2006-ban kezdődött, amikor a magyarellenes Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt kormánytényezővé vált.
Azóta Szlovákiában kormányzati szintű, hivatalos diskurzusi rangra emelkedett a magyargyűlölet, amely olyan megalázó helyzetbe kényszeríti a felvidéki magyarságot, amit a romániai magyaroknak a Ceauşescu-éra utolsó sötét évtizedében kellett elszenvedniük. Itt elég ha csak a tankönyveket említjük példaként, ugyanis ki gondolta volna, hogy EU-tagállamban olyan magyar nyelvű könyveket lehet a tanulók kezébe nyomni, amelyekben a településnevek csak az állam nyelvén szerepelnek.
A szlovák–magyar viszony pattanásig feszülése vészjelzés lehetne az Európai Unió számára. Brüsszel azonban nem kíván komolyan foglalkozni a kisebbségi kérdéskörrel, mivel azt a tagállamok belügyének tekinti. 2004-et megelőzően a csatlakozás előtt álló kelet-közép-európai országok esetében Brüsszelnek azzal a helyzetelőnnyel volt szerencséje, hogy a kisebbségi jogok biztosítását a gazdasági követelmények mellett elvárásként fogalmazhatta meg a tagjelölt államokkal szemben, amelyek így kénytelenek voltak ideig-óráig visszanyesniük nacionalista törekvéseikből. 2004 után azonban alapvetően új helyzetbe került az Unió, mert az európai közösség 27 tagúvá gyarapodása következtében Brüsszel teljes mértékben elvesztette a kisebbségi kérdéskör ellenőrzésének a lehetőségét.
Márpedig a szlovák példa egyértelműen bizonyítja, hogy a nemzeti kisebbségek témája az EU-csatlakozással együtt nem kerül nyugvópontra. Egyrészt azért nem tekinthető megoldottnak ez a probléma, mert a Kárpát-medencei magyarság kisebbségi jogérvényesítése távol áll még a végső kiteljesedéstől (ha egyáltalán létezhet sárgolyónkon az örökké tartó kisebbségjogi éden), másrészt pedig Pozsony megmutatta: a múltba vezető út is járható, így vissza lehet térni állampolitikai szinten az 1989 előtt és közvetlenül utána tomboló vérgőzös nacionalizmushoz.
Ezt az új helyzetet az EU még nem ismerte fel, vagy ha meg is tette, még nem mutatta jelét annak, hogy szabályozási rendszerén változtatva, egyáltalán viszonyulni szeretne ehhez a problémához. Bizonyára Brüsszelnek is megvannak a passzivitását alátámasztó érvei, hiszen az eurózónát érintő mély gazdasági recesszióban hetvenheted rangúnak tűnhet az EU nagyhatalmainak a kisebbségi kérdés, amely csak újabb frontot nyithat az amúgy is törékeny politikai egyensúlyban lévő tagállamok között.
De mi is az Európai Unió? Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az Unió mi magunk is vagyunk, tehát románok, magyarok és szlovákok egyaránt. Funkciójukat tekintve nyilvánvaló hatáskörbeli különbséggel ugyan, de az EU-nak ugyanúgy része José Manuél Barroso EB-elnök, mint Ján Slota. Ez azt mutatja, hogy az Unió irtó sokszínű politikai és gazdasági közösség, amelyben nehéz elfogadtatni általános érvényű célkitűzéseket. Így a kisebbségekhez való viszonyulási móddal is az a legnagyobb baj, hogy minden tagállam a saját történelmi hátterének és népességi szerkezetének megfelelően, sajátos szemszögből közelíti meg a kérdéskört, ami szinte lehetetlenné teszi a probléma politikai tétjének a növelését.
Ezért a nemzetiségi kérdések kapcsán felmerült nézeteltérések, feszültségek és konfliktusok leghatékonyabb rendezési módjára továbbra is a kétoldalú államközi kapcsolatok keretében nyílik lehetőség. Ez persze leírhatatlanul nehezebb, mint az, hogy folyton az EU hiányosságaira panaszkodjunk. Közben természetesen, nem árt azon dolgozni, hogy Brüsszelnek e téma tekintetében megkövesedett álláspontját fellazítsuk, és kedvezőbb irányba tereljük, de továbbra is a kétoldalú államközi kapcsolatok keretén belüli problémarendezés marad a fő feladat.
Ennek viszont az egyik legfőbb akadálya az, hogy akárcsak Szlovákiában, Magyarországon is vészesen teret nyert az elmúlt években a nacionalizmus. Persze, van különbség a szlovák állampolitikai szintű, hivatalos kormányzati nacionalizmusa és a magyar szélsőségesek akciói között, nem lehet őket egy lapra helyezni. De nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a Jobbik, a Magyar Gárda és egyéb szélsőséges szervezetek komoly véleményformáló, tematizáló és politikai támogatottságú képződményekké váltak, amelyek szégyenletesen mélyre züllesztették Magyarország tekintélyét a nagyhatalmak körében. De ennél még súlyosabb, hogy ezek a csoportok agresszivitásukkal és idegengyűlöletükkel a legtöbb kárt azoknak a kisebbségben élő magyaroknak okozzák, akiknek védelme ürügyén szervezik különböző provokatív akcióikat.
Nehéz megjósolni, hogy mikor és hogyan sikerül lehűteni vagy legalább csillapítani a szlovák–magyar kedélyeket. A 2006 óta Szlovákiában történtek a romániai magyarokat is éberségre kell hogy sarkallják. Nem lehet a kisebbségi jogok bővítése érdekében küzdeni bosszúvággyal, türelmetlenséggel és gyűlölettel. Ezt Magyarországon és Erdélyben is meg kellene értenie valamennyi felelős döntéshozónak, különben az EU szabályozás-hiányosságainak állandó felhánytorgatása nem egyéb, mint saját magunk nacionalizmusának a leleplezése.
Szabadság, Borbély Tamás
