A New York-i ENSZ-palotában létrehoztak egy csendes termet. Politikusok és államférfiak egyre sürgetőbben érezték, hogy fontos döntések előtt nagy szükségük van elmélyülésre, a tervek megfogalmazására. Németországban sok pályaudvaron csendes várótermeket alakítottak ki, mert az utasok igényelték az élmények feldolgozásának lehetőségét.
Ma a liturgia a Lateráni Bazilika felszentelésének ünnepét üli. Olyan főünnep ez, hogy az évközi 32. vasárnapi miseszöveget is háttérbe szorítja. Három kérdés átelmélkedésére késztetnek a mai mise szövegei: Mire emlékeztet a Lateráni Bazilika? Mi az értelme a templomnak? Hogyan kell tekintenünk saját templomunkra?
I. Mire emlékeztet a Lateráni Bazilika?
A Lateráni Bazilika a római kereszténység első temploma. A Római Birodalom 300 éves egyházüldözése után Nagy Konstantin császár a keresztényeknek ajándékozta lateráni palotáját. Ezt átalakítással alkalmassá tették istentiszteleti célokra. A katakombák titkos misézőhelyei után Krisztus hívei már földfeletti templomban ünnepelhettek, díszes oltárt állíthattak fel, ünnepélyes körmeneteket tarthattak. A bazilika elismerést, tekintélyt biztosított a keresztények számára a kívülállók felé. Befelé pedig összefogta, egybekovácsolta Isten szent népét és a római püspökkel való kapcsolatot megszilárdította.
Ez lett a pápák címtemploma. Ma is pápaválasztás után az új Szentatyának első útja ide vezet. Homlokzata felett olvasható a felírás: „A földkerekség minden templomának anyja és feje.” Számunkra ennek a templomnak igazi jelentősége abban áll, hogy a pápa iránti hűségünket kidomborítja. És kifejezi Egyházunk felé sugárzó szeretetünket.
II. Mi az értelme napjainkban a templomnak?
A katolikusok mindig úgy tisztelték a kőből épült szent épületet, mint Isten házát. Pontosabban, mint Isten és ember találkozási helyét. Hitoktató a kicsik óráján megkérdi: „Hogyan lehet, hogy Isten az égben is meg a templomban is jelen van?” Az orvos kisfia válaszol: „Az égben lakik, de a templomban rendel.”
A templom külsőleg elüt a többi épülettől. Jelezni akarja funkcióját. Tornya Istenre mutató felkiáltó jel. Messziről felhívja az Úrra a figyelmet. Harangja imádságra szólít. Olyan bensőségesen sehol sem lehet Istennel beszélni. Szószékéről Isten üzenete hangzik felénk. Gyóntatószékéből a lélek megtisztulása, felszabadultsága forrásozik. Oltárán a Kálvária áldozata lesz jelenvalóvá minden szentmisében. Tabernákuluma előtt pedig átéljük a lélektani magánynak Jézussal való feloldását.
Az ember elnémíthatatlan vágya, hogy beszéljen. Hogy valakinek kiöntse lelkét, elmondja bánatát. De milyen borzasztó, hogy lassan már senki sem ér rá meghallgatni embertársát. Nincs rá ideje. És torkig van mindenki a maga bajával. Idegesítő a mások panasza. Ember és ember között jeges űr lakik. „A Szíriusz van tőlem távolabb, vagy egy-egy társam? Jaj, ki mondja meg?” – sírja Tóth Árpád fájdalmas panaszát.
Éppen ezért van elemi igényünk a templomra. Mert megéljük, hogy ott Krisztus ígérete teljesedik be: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és az élet terhét hordozzátok. Én megenyhítlek titeket.” Ezért érezzük könnyebbnek a lelkünket egy-egy templomlátogatás után. Talán egy ilyen élményét fejezhette ki Ady: „Az Úr érkezésében”: „Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.”
III. Hogyan tekintsünk saját templomunkra?
Saját templomunk történetét az egyházmegyei sematizmusban vagy a plébánia történetét megörökítő ún. Historia Domusban áttanulmányozhatjuk. Ez meggyőz arról, hogy őseink milyen áldozatkész munkával, anyagi hozzájárulásukkal építették fel a templomot. Ebbe a tükörbe tekintve fel kell tennünk magunknak a kérdést: olyan szeretet, buzgalom vezérel minket, mai hívőket is, mint évtizedekkel, évszázadokkal korábban élt elődeinket? Olyan törődéssel gondoskodunk állagvédelméről, szépítéséről, mint a régiek a felépítéséről? Elemi igényünk, hogy a templomban keresztény testvéreinkkel találkozzunk és erősítsük egymás hitét? És ma, a világ zajában keressük a csendet, elmélyülést, Istennel való találkozást?
A kérdésekre mindenki magának válaszoljon.
*
Hevér Zoltántól olvastam egy miniatűr remek gondolatlevezetést. Címe: CSAK!
Volt egy nagyszerű tervem. Elhatároztam, ha sikerül, ugrándozni fogok az utcán.
Minden járókelőnek szemébe nézek, mindenkire rámosolygok és nagyon örülök.
Felhívom a barátomat, meglátogatom a szüleimet és bemegyek a legközelebbi templomba, hogy Istennek megköszönjem.
De nem sikerült a tervem.
Ezért az utcán a házfalak mellett surrantam, lesütöttem a szemem, komor arcot vágtam és nagyon szomorú voltam. Nem tárcsáztam fel a barátomat és nem látogattam meg a szüleimet.
CSAK bementem a legközelebbi templomba és megköszöntem Istennek.
És nagyon megnyugodtam!!!
Ezt jelenti a templom!
Ha minden összeomlani látszik, ha minden a fejetetejére áll, ha minden tervünk meghiúsul, ne tegyünk mást:
CSAK menjünk be a saját, vagy a legközelebbi templomba és köszönjük meg Istennek. És biztosan megnyugszunk.
Hajnal Róbert, Magyar Kurír
