Újra itt van március idusa, s mi újra teljesebb embernek, értékesebb, szabadságszerető polgárnak érezzük magunkat. Március 15-ikén magyarságunk ama jobbik részére vagyunk büszkék, amely meghatározó példát adott az akkori modern világnak, s máig kisugárzó mintát nemzetünknek.
Valljuk meg, minden évben várjuk ezt az ünnepet. Várjuk, hogy feltöltsön bennünket, hogy ebben az örömszegény világban némi fényt és reményt gyújtson a lelkeinkben. Várjuk, hogy meg-megroggyanó tartásunknak új energiákat, újabb erőket kölcsönözzön.
S azt is várjuk, hogy újból és újból példát adjon. Emberi ésszel ugyanis aligha felfogható az az évszázadokon átnyúló, mágikus hatás, amit máig képes gyakorolni ránk. Több mint 160 év múltán is annyi örömmel, elszántsággal és öntudattal tölt el, hogy ettől képesek vagyunk lelkileg újjászületni, feltöltődni, teljesebbé válni.
Csak a nagy történések, csak a nagy lelkek képesek az ilyen telepatikus kisugárzásra. S az 1848-as példa mellé téve olcsó kis mindennapjainkat, kisszerűségeinket, önzéseinket és apró csetlés-botlásainkat, meghasonulásainkat és elbizonytalanodásainkat, meg sem merem kérdezni: mi marad mi utánunk? Mi olyat, felségeset tud alkotni a 21. századi magyarság, amely képes lesz megmozgatni a szíveket és a lelkeket is majd – mondjuk 161 év múlva?
Mert a feladatok itt állnak előttünk ma is. Kis közösségünk előtt is öt választás tornyosodik az elkövetkezendő két esztendőben, s mindannyian tudjuk, nagyon össze kell szednünk magunkat, ha nem akarunk megbukni a vizsgákon.
Tudatosítjuk ezt mindannyian? Egyfelé húzunk mindannyian? Felül tudunk emelkedni az esetleg valóban létező nézetkülönbségeken a közös célok elérése érdekében – vagy ennek az ellenkezőjét kockáztatjuk meg, önös érdekek miatt akár a közösségünk érdekét is kockára tesszük?
Amikor a király gróf Batthyány Lajost nevezte ki miniszterelnöknek, mindenki azt mondta neki: elfogadjuk. Kossuth is, Széchenyi is. A többiek is. Nem kisebbek: nagyobbak lettek ettől. Tudták, hogy csak így van esélyük az udvar ellen, s Jelačič ellen is. S miután a sorozatos császári árulások miatt Batthyány lemondott, s a Honvédelmi Bizottmány élére Kossuth került, nem kérdőjelezték meg az ő szerepét sem. Vitáik voltak persze nekik is, de egymás közt rendezték le őket, lehetőleg úgy, hogy az Ügyet erősítsék, és ne gyöngítsék.
Előttünk is egy közös ügy, egy közös cél áll: hogy képesek leszünk áthaladni 2009 és 2010 akadályokkal telehintett terepén.
A köztársaságielnök-választás tétje az, hogy az ország legmagasabb közjogi méltósága hogyan fog viszonyulni hozzánk, magyarokhoz. S az is, milyen lelki kondíciókban indulhatunk neki az európai parlamenti választásoknak.
Ez utóbbi tétje az, milyen erős lesz a hangunk az európai fórumokon. S az is, milyen lendülettel veselkedhetünk neki a kiemelkedően fontos megyei választásoknak.
Eme három akadályvételnek pedig kulcsszerepe lesz abban, mennyi önbizalommal és milyen szervezettséggel tudunk helyt állni 2010 két fontos megmérettetésén: a parlamenti és a helyhatósági választásokon.
Aki ilyenkor csak a saját személyes fájdalmait látja, az nem csupán önző, de ártó szándékú is. Aki egy ilyen, közösségünk számára nagyon fontos folyamatot bármilyen módon meg akar zavarni, az a közösségnek okoz károkat.
Mindannyian tudjuk, egy futballmérkőzést sem lehet csak az első 10 perc, de még csupán az első félidő alapján sem megítélni. Alapszabályunk értelmében a mi mérkőzésünk 2011-ig, négy évig tart. 2011-ben pedig mindenkit – minden tettet, szándékot és gondolatot – meg kell mérni. S akkor kell eldönteni, hogyan tovább.
Addig viszont dolgozni kell. Húzni a közös igát: egy irányban. A célunk, az ügyünk ugyanis egy: megmaradni, megerősödni, sikeresen venni az akadályokat.
Ebben a pártban 2007 előtt is voltak eltérő nézetek. Ezeket tolerálni tudtuk, ám eddig senki nem süllyedt odáig, hogy tudatosan ártson a csapatnak, létfontosságú választási folyamatban.
Most se legyen ilyen. Együtt, egy irányba húzva, közösen győzni fogunk.
Így, csakis így lehetünk méltók 1848 üzenetéhez.
(www.mkp.sk)
