Egyik írásom a népszámlálással foglalkozott, és azzal, hogy a szülőket arra serkentse, anyanyelvükön taníttassák gyermekeiket. Ezzel kapcsolatosan írtam le néhány mondatot, mely a svédországi magyarok helyzetét érinti.
Azt írtam, hogy az ottani törvények szerint, ha a szülők öt gyermek számára igénylik az anyanyelvi oktatást, akkor osztályt lehet nyitni. Ám Svédországban nem találni öt magyar családot, mely igényelné gyermekeinek anyanyelvű oktatását. A rossz példával épp az erdélyiek járnak elől. Már otthon sem beszélnek csemetéikkel magyarul. Minél jobban be akarnak „illeszkedni”, minél hamarább svédekké kívánnak válni. Most már úgy mondanám: svédesülni akarnak. Egyik okként a 2004-es eredménytelen népszavazást szokás felhozni. Tudjuk, egyesek milyen gyerekesen viselkedtek Erdélyben akkor.
Nem volt okom kétségbe vonni hölgyismerősöm állítását, mert már többször járt Svédországban, sok felé megfordult, számos ottani magyarral találkozott és így széleskörű tapasztalatokat szerzett.
Közben írásomat sugározta a Pátria Rádió is. Két svédországi magyar azonban cáfolni szerette volna az általam közölteket. Igyekezetük ellenére, még inkább alátámasztották az általam mondottakat. Nem vették ugyanis észre, nem velem van vitatkozni valójuk. Formálisan bár velem vitatkoznak, ám inkább önmagukat kívánták megnyugtatni.
Ha átolvassuk a két írást, láthatjuk, éppen a lényeg maradt ki belőlük. Egyik sem foglalkozik az iskolákkal és messze elkerülik a beolvadás kifejezést is! Ez meg már nagyon is beszédes közlés.
A kolozsvári származású László Edward, aki Göteborgban él, azt írja: „igenis létezik magyar anyanyelvi oktatás, létezik magyar óvoda, magyar kulturális élet, anyanyelvi táborok (…), vannak ifjúsági táborok, mind református, mind katolikus egyházi élet, egyéb magyar rendezvények (…) és egyebek.” Elkerülte figyelmét, hogy én csupán az iskolákat említettem. Sem a (hétvégi) óvodát, sem egyéb rendezvényt nem említettem, nem hiányoltam egy szóval sem. Azt veti szememre, hogy ha már írok róluk, miért nem tanulmányoztam alaposan a helyzetüket. Nem tanulmányt írtam a svédországi magyarokról, hanem csak egy gyorsfényképet használtam föl mondanivalóm kifejtéséhez. De megfogadva javaslatát, egy napot rászántam, hogy tanulmányozzam a svédországi magyarok helyzetét az interneten. Nagyon tanulságos volt. Ez inkább az általam leírtakat támasztotta alá (l. alább). Félreértette szavaimat, amikor úgy véli, egészében kétségbe vonom a svédországi magyarok anyanyelvi kötődését és kritizálom őket. Ilyen gondolatot nem talál írásomban. Ám ő is tudna bizonyára példát arra, hogy akadnak szép számmal olyanok, akik feladták. Erre mutat rá az a tény, hogy az ottani magyarok maximum 20%-a vesz részt aktívan a magyar szervezetek életében. A többiek tehát jobban ki vannak szolgáltatva az asszimilációs nyomásnak. Az is beszédes adat, hogy szervezeteik nagyon alacsony támogatásban részesülnek az állam részéről (l. alább).
Ezután „ügyesen” témát vált és azt a kérdést feszegeti, vajon elegendő-e, ha „300-400 ember vesz részt egy több mint félmilliós, egy tömbben élő magyar ajkú lakosból” az anyanyelv megvédésére hirdetett tüntetésen? Mindenki tudja nálunk, nem élünk egy tömbben, bizony mi is sok helyütt ma már szórványban létezünk. Erre a fontos kérdésre még bizonyára vissza fogunk térni, de most nem ez a téma van terítéken.
Tóth Ilona harcias írását általános bevezetővel kezdi. Ezzel nem kívánok foglalkozni, mert nem tartozik tárgyunkhoz. Az háborította föl és döbbentette meg, amit leírtam. Ennek szerinte egy féligazságnyi alapja sincs. Tóth Ilona lekötelezne, ha közölné velem, melyik mondatom vádolja a svédországi magyarokat. Máskülönben azt kell hinnem, nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Hiszen ezzel kapcsolatosan kérdéseim voltak, nem vádjaim. Igen, előfordul – mint ebben az esetben is -, hogy a tények vádolnak. A tények meg makacs dolgok. Akkor viszont arra kérem, hogy tényeket állítson szembe velük.
Tudtommal 34, vagy 38 magyar szervezet létezik Svédországban. Ezek tagsága kereken 5.500-5.700 fő, a többi ottani magyar – tehát vagy 24.300 – nem vesz részt semmilyen formában a magyar egyesületi életben. Megnéztem a bálokról készült felvételeket, beleolvastam honlapjaikba és elolvastam az általa javasolt Svédországi Magyarok Országos Szövetsége (SMOSZ) honlapját (www.smosz.org), valamint a SMOSZ elnökének évi beszámolóit. Ismerős gondokkal küzdenek. A rendszeres iskolai magyar oktatás ügyéről egy sort sem olvastam még abban a részben sem, mely a jövőépítéssel foglalkozik. Pedig gyermekműsoraikat sok százan látogatják.
Megtudtam, a Svédországban működő etnikai szervezetek közül a SMOSz kapta az egyik legalacsonyabb támogatást, ami a létszám, a minőség és a tevékenység függvénye. Állandó gond, hogy apadóban van az aktív tagok száma, ami nem új jelenség.
“Az aktív tagság rohamosan öregszik, ennek negatív következményeit szinte minden egyesületünk tapasza|ja. Mind kevesebb azoknak a száma akik önzetlenül hajlandók munkát vállalni a közösség javára…” Ezt az egyik jelentés a nemzeti kötődés esetleges lazulásának rovására írja. “…pedig sok helyen égető szükség lenne új segítő kezekre. Különösen szembetűnő ez a jelenség a nagyvárosainkban, elsősorban Stockholmban. Annak, hogy a középkorú generáció – akik lassan mindenütt át kéne vegyék a terheket és az egyesületeink vezetését -, nem sikerült bevonni, több oka van. Egyrészt szociális gondjaik határt szabnak ennek (gyereknevelés, munkahelyi elfoglaltság stb.), aztán vannak külső tényezők is amelyek negatívan hatnak, szerepet játszik a kényelemhez való ragaszkodás is. De van egy olyan oka is, amin el kell gondolkozni: tetszik, nem tetszik be kell látni, hogy ennek a generációnak legalábbis részben, más egyesületi életre van igénye. A hagyományos egyesületi életben nem érzik jól magukat. Nem találják helyüket, más programok iránt volna igényük. Ezt a problémát sürgősen orvosolni kell, egyébként fennáll a veszélye, hogy néhány egyesületünk megszűnik.” Ahogy már az egyikkel ez megtörtént.
Ha a 30-40 éveseket tehát nem sikerül mozgósítani, nincs akiknek át tudják majd adni a stafétabotot. Ha ez a korosztály nem vállal fokozatosan aktívabb szerepet a közösségi életben, akkor már nem lesz hová vinni gyermekeiket. Ezt kívánják megértetni velük – szögezi le az elnök.
Ami megoldást hozhatna, hogy minden évben több és több szülő hozza el csemetéjét a gyermek és ifjúsági programjaikra, legyen szó hétvégi iskoláról, vagy Mikulás ünnepségről, netán anyanyelvi táborról. Sok szülő csak ezekre a rendezvényekre jár el szívesen.
Ennyit tehát az ottani helyzetről.
Tóth Ilona még Tófalvi Zoltán barátom könyvét is felemlíti. Csak hát az tíz éve jelent meg. Az akkori elsősökből ma már középiskolai diákok lettek. Én egy pillanatfelvételt közöltem a jelenlegi helyzetről.
Eszem ágában sincs lebecsülni a svédországi magyar szervezetek munkáját, kulturális tevékenységét, eredményeit és gondjait. Mi is hasonlókkal küszködünk. Ezekről egy sort sem írtam, ezekkel nem foglalkoztam, tehát erről nem kívánok vitatkozni senkivel. Ennek értékelése ugyanis nem rám tartozik. Szívmelengető, hogy léteznek és működnek. Ők ismerik a helyi körülményeket és lehetőségeket. Mindez rájuk tartozik, szorítunk nekik, hogy munkájuk kiteljesedjen és néha tán segédkezet is tudunk nekik nyújtani, amennyiben igénylik.
Vitapartnereimtől viszont elvárom, hogy tényszerűek legyenek. Írják le, melyik városban létezik magyar iskola és hány diák látogatja s mennyi ezek közül az erdélyi származású. Sokatmondó adatsor lenne a svédországi magyarok statisztikájának alakulása az idők folyamán. Ugyanis csak így cáfolhatják miskolci ismerősöm közlését. Reméltem ugyanis, hogy a Tóth Ilona által javasolt honlapokon erre találok adatokat, ám csalódnom kellett. Ha már tollat ragadtak, az olvasó joggal várhatja el, hogy esetleg személyes helyzetükkel, gyermekeikkel és unokáikkal cáfolják meg a leírtakat. Mindenfajta más megközelítés csak arra jó, hogy egymás idejét raboljuk. Az általánosságok bumerángként oda érkeznek vissza, ahonnan elindultak.
Végül kérem őket, vegyék észre, a frontvonal nem közöttünk húzódik. Még ha harciasan bele is döngölnének a földbe, ez a bizonyára egyesek számára kívánatos fegyvertény mit sem változtatna a valóságon.
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
