Furcsa fintora a sorsnak, hogy Trianon óta az „új hazá(k)ban“ mindenki azon töri a fejét, miként tartson kordában, fenyegessen, büntessen minket, vagy legalább milyen büntetést helyezzen kilátásba a felvidéki magyar embernek.
Pedig nem forgattunk fel államrendszereket, nem rajzoltuk át erőszakkal az államhatárokat, még autonómiát se kiálltottunk ki, sőt inkább velünk babráltak ki a történelmet és nemzeti sorsokat befolyásoló nagyhatalmak. Mi meg ártatlanul, tétlenül várakozunk, legjobb esetben azért imádkozunk, hogy ne legyen roszabb, mint amilyen előtte volt. Ezt pedig nem mindig sikerül(t) elérni…
1945 után azért büntettek minket, mert 1938-ban örülni tudtunk egy természetes állapot visszaállásának, melynek menetéhez, forgatókönyvéhez viszont semmi közünk se volt, a bécsi döntést nem a felvidéki magyarok csikarták ki erőnek erejével. De aztán megszívtuk rendesen a beneši dekrétummal és kassai kormányprogrammal – a kitelepítéssel, reszlovakizációval, deportálással, iskoláink bezárásával, állampolgársunk ellopásával, magyar nyelvünk és kultúránk sárba tiprásával, megaláztatásunkkal. Az ostor rajtunk, ártatlanokon csattant, és nyelét sok esetben olyanok is fogták, akik ezzel menekültek a háborús bűneik elől. Felálltunk – bár megfogyva, de törve nem -, és ezen még az ostorcsattogtatók is csodálkoztak…
A szocialista diktatúra ötvenes, hatvanas, hetvenes „orwelli“ évtizedeit a hatalom úgy szervezte, hogy kiemelten nem kellett a szlovákiai magyarokkal foglalkozni, nem kellett őket félelemben tartani, mivel a zsarnokság mindenkit egyformán sújtott – szlovákot, magyart, és ezért lehetett az az embernek az a tévhite, hogy egyenrangúnak tekintenek minket a szlovákokkal. Holott ez közel sem volt így, csak az értékrendben a szocialista embertípus a szlovákot is meg a magyart is megelőzte, és az volt a meghatározó. A rendszer kinevelte, kiemelte azokat a magyarokat, akik aztán figyeltek, őriztek, besúgtak minden tenni akaró, önérzetes magyart. Magyar figyelt magyart, közösségünk önbesúgó rendszere „működött“. Iskoláink tele voltak magyar gyerekekkel, rengeteg magyar folyóirat, napilap jelent meg (ellenőrzött, silány tartalommal), országos Csemadok-fesztiválok önfeledt és elégedett párt(h)arc-mosolyokkal, nemzeti frontos Csemadok-apparátus szolgálta a magyarságot és kiszolgálta a rendszert. A nyolcvanas években kezdett akadozni a gépezet: ahogy kezdtünk Gorbacsov kacsintásával lassan, de folyamatosan demokratizálódni, úgy erősödtek a nacionalista hangok is az országban. Jöttek a támadások a szlovákiai magyar iskolarendszer ellen, perekkel (Duray Miklós), kilátásba helyezett büntetésekkel fenyegettek mindenkit, aki szólni mert. Ezekben az években vezették be azt is, hogy évente csak két alkalommal mehettünk magánlátogatásra Magyarországra, ahol ugyanis már hamarabb kezdtek formálódni a többpártrendszer alapjai, a magyar televízió Panoráma műsora pedig beköszöntött minden szomszéd országba!? Preventív intízkedésekkel kellett rendre utasítani a szlovákiai magyarokat, nehogy elkezdjenek vakmerően gondolkodni! A kilencvenes években aztán öntudatra ébredt a felvidéki magyarság, létrehozta demokratikus intézményeit, pártjait, amelyek ha a helyzet úgy kívánta, képesek voltak és tudtak is együttműködni… A friss szlovák államhatalomnak gyorsan kellett cselekednie és megfélemlítenie: a hírhedt Mečiar-korszak Slavkovskával, a szlovák nemzeti pártos iskolaügyi miniszter asszonnyal megspékelve újra a fenyegetettség állapotába taszított minket. Ezúttal is iskoláinkat vették célba az alternatív oktatás erőszakos bevezetésének tervezetével. A kiszolgáltatottság megalázó érzését akarták belénk táplálni, sikertelenül. Az ezredfordulót követően a szlovákiai megyei közigazgatási rendszer kialakítása során már egyértelművé vált, hogy a magát legdemokratikusabbnak beállító szlovák kormánynak se célja a szlovákiai magyar nemzetiség érdekeinek képviselete.
Magyarország és Szlovákia együttes EU-tagságától is azt remélte az ember, hogy a fenyegetettség állapota egyszer és mindenkorra megszűnik a Felvidéken. De csalódnunk kellett, úgy, mint már annyiszor a történelem folyamán, amikor Európától vártunk segítséget. Példa erre a tavalyi év, amikor egy olyan példátlan támadássorozat vette kezdetét a szlovákiai magyarság ellen, melyet még az első látásra pozitívnak tűnő kormányváltás sem tud, vagy nem is nagyon akar visszafordítani, leállítani, megfékezni. Az államnyelvtörvény filozófiája (a finomítások ellenére is), az ún. hazafiassági törvény és a kettős állampolgárságról elfogadott törvény kicsit se burkolt egyértelmű célja a szlovákiai magyarok rendreutasítása, megfélemlítése, elkedvetlenítése és ezt követően teljes asszimilációja. Ebbe beletörődni nem szabad, ebbe beletörődni és hallgatni komoly vétség, melyet magyar ember követ el elődeivel és saját szülőföldjével szemben! Az összes felsorolt magyarellenes intézkedésnek törvényes keretet adtak vagy akartak adni Szlovákiában. A múltban elkövetett „törvényes sérelmekért“ a mai napig senki se követte meg a szlovákiai magyarságot, sőt új törvényekkel „gazdagították“ a tárházat. Ezért a sorozatos megfélemlítések közepette arcátlanság számon kérni rajtunk az államhoz való lojalitásunkat, és még nagyobb arcátlanság megkérdőjelezni a magyar nemzethez való tartozásunk jogosságát!
Száraz Dénes, Felvidék Ma
