Amikor egy gyermek születését várja a család, mindenki azon töpreng, vajon milyen lesz a kis emberke, kire fog hasonlítani, mi lesz majd belőle, ha felnő és még sok más kérdést tesznek fel magukban a szülők és rokonok. Izgalommal várják első lépteit és az első értelmes szavakat. Meg sem lepődnek, mikor ugyanolyan nyelven szól hozzájuk, mint ahogyan ők beszélnek. Mindez természetesnek bizonyul.

Egy gyermek életére tehát meghatározó hatással vannak szülei, pontosabban azok gondolkodása, kultúrája, nyelve és életmódja. Sokszor bele sem gondolunk, mennyire fontos az anyanyelvünk. Édesanyánk nyelvén kezdjük megfogalmazni gondolatainkat – mint gyermek – kéréseinket, vágyainkat, fájdalmunkat. S ha hirtelen más nyelven szólnak hozzánk, nem értjük mit szeretnének tőlünk. Amikor kiragadják a gyermeket ebből az édes bölcsőből, ahol minden szavát értik és ő is megért mindent, mintha kettétörne valami benne. A biztonságból a bizonytalan világba kerül.
Az Istentől olyan ajándékot kaptunk, hogy édesanyánk éppen magyar nyelven szólított meg bennünket, amikor e világra születtünk. Ezen a nyelven szólítjuk meg az Istent, aki elvárja, hogy megbecsüljük, azt, mit tőle kaptunk. Ezen a nyelven fedezzük fel a körülöttünk lévő világot, ezen a nyelven gondolkodunk és tanulunk. Legalábbis ez lenne természetes. Így tudjuk elfogadni más nemzet kultúráját és nyelvét, mert a sajátunkat ápoljuk és becsben tartjuk. Amikor azonban mindez megbomlik, az ember szellemének és lelkének egészséges fejlődését kockáztatja.
A család után a legfontosabb közösség, mely ez ember szellemét és lelkét formálja, az iskola és a templom. Erdély egyik nagy költője, Reményik Sándor fájdalmas felkiáltása nekünk is szól: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot és az iskolát!” Imádkozni, azaz Istennel beszélgetni valamilyen nyelven lehet, még ha azt mondják is, hogy az Egyház nemzetek feletti. Egyszerűen így alkotta meg az Isten. Nem írhatja felül semmiféle emberi törvény.
Téves felfogás, miszerint könnyebb lesz a gyermeknek, ha már az iskolában (netán már az óvodában) államnyelven és nem az anyanyelvén fejleszti képességeit, hisz könnyebben boldogul majd az életben. „Otthon úgyis magyarul beszélünk, tanuljon hát az állam nyelvén. Többre viheti, ha a többség nyelvét beszéli. Még az is lehet, hogy miniszter lesz belőle.” Az élet tapasztalata pedig mégis mást mutat. Többre viszi az ember, ha anyanyelvén tanul, nemcsak gyorsabban, de könnyebben is. A nagy tudósok, mind a saját anyanyelvükön gondolkodva érték el világhírű felfedezéseiket, éljenek bárhol a világon. Ne rakjunk hát fölösleges kereszteket gyermekeink vállára. Szenvedve, kínlódva, gyötrődve lépik át az idegen iskola kapuit, sokszor lenézve érzik magukat. Idegen nyelven szólnak hozzájuk, idegennek érzik magukat. Mindez természetes? Ezt akarná az Isten? Idegen nyelven hallanak az Istenről, idegen nyelvű imákat tanulnak a hittanórán, nem úgy, ahogy otthon hallották, nem úgy, ahogy otthon megélték. Mindez idegen, hideg, rideg számukra, és ami ilyen, nehezen szerethető.
Nagyon sok olyan fiatalt ismerek, akik anyanyelvükön tanultak az alapiskolában és középiskolában, mégis – vagy éppen ennek köszönhetően – kiválóan teljesítettek az egyetemeken. Lehetséges, hogy sokkal többen lennének sikeresek ezen a téren, ha anyanyelvükön alapozták volna meg ismereteiket.
A 2005/2006-os iskolai évben hetente tartottam szentmisét a Nyitrán tanuló magyar egyetemistáknak, ahol elmeséltem egyik különös élményemet. Egy alkalommal haldoklóhoz hívtak gyóntatni és megkértek, hogy szlovák nyelven történjen a szentség kiszolgáltatása, mert mindenki szlovák a családban. Természetesen azonnal elindultam a kórházba, ahol a haldokló néni feküdt. Néhány hozzátartozó ott ült csöndben a beteg ágyánál. Megkérdeztem a néni keresztnevét a családtagoktól és megszólítottam a nénit szlovák nyelven, ahogyan ezt óhajtották. Erre a néni elkezdte mondani a szentgyónás szövegét: „Gyónom a Mindenható Istennek…” magyar nyelven – jómagam és a család nem kis meglepetésére. A család és mindenki más úgy tudta, hogy a néni szlovák, ám ekkor kiderült, hogy anyanyelve valójában magyar, amit gyermekkora óta nem gyakorolt. Ám a halálos ágyán, mintha visszatért volna gyermekkori állapotához és ismét anyanyelvén szólította az Istent és kérte az ő bocsánatát.
Élete alkonyán az ember – még ha elkalandozott is – visszatér gyökereihez. Nem tudja megtagadni és nem tudják vele megtagadtatni hovatartozását sem hitében, sem nyelvében. Az ember hite és anyanyelve, életének lényegét képezi. Mindez Istentől kapott ajándék.

Farkas Zsolt, garamkövesdi plébános, a Jópásztor Alapítvány elnöke

Reményik Sándor versbe öntött üzenetét átelmélkedve újra felfedezhetjük őseink hűségét Istenhez és az anyanyelvhez, melyből mindnyájan új erőt meríthetünk a mindennapok kísértéseinek legyőzéséhez.

Reményik Sándor: Templom és iskola

Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülője szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükben biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát! 

1925