A Magyar Köztársaság (újabban: Magyarország, amúgy államformája köztársaság) nagyjából húsz év után jutott el odáig, hogy posztkommunista Alkotmányát – amelyet nem a választók hagytak jóvá az akkori parlamenti választásokban elért eredmények alapján – megújíthassa. Egy olyan választások után, amikor az ország szavazópolgárainak több mint kétharmada adott bizalmat a jobbközép FIDESZ-KDNP pártszövetségnek.
Megkapták azt a bizalmat, amelyet a nyolcéves balliberális (értsd: posztbolsevik – neoliberális) kormányzás alatt az akkor regnáló kormány teljesen elvesztett, „hála“ az olyan eseményeknek, mint az államadósság égbe szökő növekedése, az „őszödi beszéd“, a sukorói panama, a síkságon épített autópálya-alagutak vagy akár a moszkvai magyar nagykövetség épületének elkótyavetélése stb.
Ekkora bizalmat egyetlen választáson sem kaptak a pártok, beleértve a második világháború utáni „kékcédulás“ Rákosi-féle kommunista választási manipulációt is.
Ezt az alaptörvényt is csak emberek alkották meg, tehát (kisebb-nagyobb) hiba is lehet benne (…mert csak az Isten tökéletes!). Aztán pedig nem mindenki vett részt a parlamenti választásokon, mert egy demokráciában ez is megengedett. Tehát ezért egy választási eredménynek nem kell okvetlenül és híven tükröznie egy ország akaratát – még akkor sem, ha ez kétharmados többséget eredményezett. Arról pedig ne is essen szó, hogy a „balliberó“ bojkottálta az alkotmányozást – lelkük rajta – mit is várhattunk? Talán most is igaz a régi arab közmondás: „…a kutya ugat, a karaván halad…“
Az alkotmány részletes ismerete előtt már az anyaországi (értsd újabban: magyarországi) „balliberós“ közvélemény és más országok hasonló véleménybefolyásoló csoportosulásai is „nagyfokú aggodalmukat“ fejezték ki miatta, mert – ugyebár – milyen lehet egy olyan alkotmány, amely az „Isten, áldd meg a magyart…“ szavakkal kezdődik, és férfi meg nő kapcsolataként jellemzi a házasságot…! Meg pl. védi a hazai termőföldet…és az ivóvizet!
Mi, a felföldi (…értsd: felvidéki) magyarok itt akár abba is hagyhatnánk egy szomszédos (és remélem, történelmileg is egy baráti ország) alkotmányának kritikáját, mert ugye, egy olyan képlékeny formációban is, mint az Európai Unió, minden ország szuverén joga megalkotni saját országa alaptörvényét, amely összhangban van az általánosan elvárható zsidó-keresztény kultúrkörrel, amely végül is Európát megteremtette. Vállalva, de nem feledve a történelem csavaros fintorait, beleértve az Árpád-kori történésektől Trianonig, sőt a kitelepítéseken és a deportációkon keresztül az 50-es évek előtti jogfosztottságot diplomatikusan nem is említve – a folytonos meghunyászkodás árnyékában élve a mai napokig – azt illik mondanunk, hogy ez egy szomszédos ország belügye, és azon kívül, hogy szüleink és nagyszüleink ennek az országnak a polgárai is voltak(!), politikailag ma ehhez semmi közünk. Politológiai szempontból (normális körülmények között az Európai Unió polgáraiként) nem kellene ezzel különösképpen foglalkoznunk.
Igen! De…!
Hetekkel az új alaptörvény elfogadása előtt a sajtóban Ján Čarnogurský már azzal riogatott, hogy résen kell lenni, mert itt egy területi újrarendeződés előkészítésére is sor kerülhet, nem beszélve a kormányerők mediális kommunikációjáról – lásd pl. a KDH „szakrális nacionalizmusát“ vagy az Egyszerű Emberek nyilvánvaló vitustáncát. Figyelmet érdemel kormányunk külügyminiszterének e témában széles körben publikált azonnali állásfoglalása is. Slotára és az ő beteges megnyilvánulásaira, valamint a SMER egyenesen ellenséges kijelentéseire pedig – nem feledve a későbbi lehetséges hatásokat – kár energiát pazarolni.
Azonban egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül a kormánypártok reakciója – a hazai pánszláv, nacionalista ellenzékkel ne is foglalkozzunk, nem érdemli meg a publicitást! Nincs olyan szlovák kormánypárt, amely ne figyelmeztetne ilyen-olyan formában, nyíltan vagy burkoltan a „magyar veszélyre“. Érinti ez a magyar állampolgárság megszerzését szabályozó törvényt, vagy a külföldi magyarok választójogának a megadását és a nyelvtörvény „finomítását“ is. A magyarokat is reprezentáló szlovákiai kormánypártjaink (a Most-Híd és talán részben az SaS is) pedig többnyire szemérmesen hallgatnak, mivel részesei a kormánykoalíciónak és ez stratégiailag talán valamivel több, mint egy szomszédos ország alkotmányozásába való koalíciós beavatkozás vitája. Mintha egy végzetesen veszélyes vírus ütné fel a fejét…! Félni kezdett ez az ország! Hiszen ez – véleményük szerint – egy exterritoriális alkotmány!
Félni, talán már rettegni kezdett ez az ország, pedig nincs mitől. Déli szomszédunk – ugyanúgy, mint Szlovákia – az Európai Unió, valamint a NATO tagja, és számos szoros gazdasági és más szállal kötődik a térséghez! Ezen felül még erősebb az a kötődés, amit a nagyjából ötszázezer szlovákiai (magyar) lakos képvisel a szomszédos ország felé. Mi ez, ha nem egy összekötő kapocs?! És mégis megjelent a félelem ebben az országban – egy olyan félelem, amely az ország alapjait félti. Félti az olyan történésektől, amelyek – európai viszonylatban ma elképzelhetetlenek – alapjaiban rengethetik meg ezt az országot!
Ennek a kórképnek a megjelenése részben talán azzal magyarázható, hogy megszólalt a lelkiismeret! Az emberi lélek és az emberi közösségek kollektív viselkedésmódjának rejtelmeit jól ismerő szakemberek azt mondják, hogy az egyéni vagy kollektív lelkiismeretet nem lehet hosszú ideig elhallgattatni. Ettől vált az ember igazán emberré. Ha ez igaz, akkor már nem olyan érthetetlen némely politikusunknak és általában a szlovákiai sajtónak a megnyilvánulása: valamink van, ami alapjában véve (talán) nem a miénk. Amit csak úgy kaptunk, ingyen – Benešért, Pittsburgért, Trianonért és Tisóért cserébe! Talán mégiscsak van valami a kilencven évvel ezelőtt kimondott és az azóta is hangoztatott igazságtalanságokban, mert ugye a lelkiismeret, az lelkiismeret – még a megrögzött gonosztevőnél is. Megjelent a félelem: hogy egyszer ezért talán valaki fizetni fog! De ki …mikor…és mennyit…és egyáltalán: muszáj? Ez az érzés senkinek sem jó, de még mindig jobb, mintha sajnálnának minket.
Egyszerű lenne válaszolni a néhai miniszterelnök, Antall József immár szállóigévé vált mondásának parafrázisával: „…tetszettek volna Trianonban másként dönteni…“.
De ez ma már nem megy, nem is volna jó, ha a hasonló hangnem megjelenne. Szlovákiának pedig meg kellene – meg kell – értenie, hogy van itt félmillió őslakosa, aki magáénak vallja ezt a földet, itt akar otthon lenni, itt akarja jól érezni magát, függetlenül attól, hogy a déli szomszéd most éppen alkotmányozott vagy saját államának állampolgárságáról alkotott törvényt! Ez a szomszéd szuverén joga!
Szlovákiának tudatosítania kellene (meg nekünk is), hogy egy nép nemzetté válása akár ötven-száz évig is eltarthat és emiatt is illik visszafogottabban viselkedni. Ami pedig a lelkiismeret-furdalást illeti: a vélt vagy valós bűnt be kell vallani, bocsánatot kell kérni. Ez ilyen egyszerű! Az okozott kárt – ha még lehet – illik megtéríteni. Ez az európai zsidó-keresztény évezredes kultúra egyik alaptétele. E nélkül – és ezt ki kell mondani! – nem a szomszéd új alkotmánya miatt, igenis, veszélybe kerülhet egy ország: elsősorban leromlott erkölcse, lelkiismeret-furdalása, hibás történelemszemlélete és a tizenkilencedik századba illő, rossz nemzetpolitikája miatt.
Agárdy Gábor
