Pontosabban a bársonyos forradalom vívmányai és én a felvidéki magyar, milyen viszonyban állunk egymással? Vajon miért nem tudok úgy örülni az események idején remélt és kapott szabadságnak, mint a cseh vagy a szlovák nemzetiségű állampolgár? Vajon miért vagyok ezen a napon még szomorúbb, még letörtebb, mint máskor? Vajon miért nem örömünnep számomra november 17?
Mert tegnap keserűbb volt számomra a kenyér, íztelenebb minden, amit egyébként jóízűen megeszek, mint ma, vagy tegnapelőtt volt. Hobbiszakácsként, lányom és barátja tiszteletére tegnap szlovák ételkülönlegességet készítettem. A két fiatal a piruló, dunsztolódó káposzta illatára már a konyhaasztalhoz telepedett, hogy az étel illatát se engedjék elillanni, és öröm volt számomra nézni, ahogy a tűzhely és a munkám eredményéből falatoztak. Tegnap, ez én boldogságom csak ennyi volt. Az, hogy ők legalább boldogok! De meddig?
Hogy ne rontsam az étvágyukat, csak az ebéd után meséltem el nekik, hogy egy fiatalokból álló csoport meg akarja szállni a szlovák parlament épületét és tudatni akarják az országgal követeléseiket. A kétkedő ember szólt még akkor belőlem, és az én fiataljaim ebben igazat is adtak, lehet csak reklámfogás a hír. Gondoltuk: valamelyik képviselőcsemete így akar anyucinak vagy apucinak nagyobb közönséget terelni a parlament elé. (Dicséretükre legyen mondva, a mai fiatalok is megtették, amit elterveztek, és a követeléseik szinte valamennyi pontjával egyet lehet érteni.) De engem tegnap, ez a tény sem tudott jobb kedvre deríteni, mert számomra nem vivmány, amit a 22 év alatt elértünk, azon kívül, hogy az egypártrendszer kényuraitól megszabadultunk. Polgárként hangosan ki kell mondanom: egy párt helyett több párt kényurai ülnek ma a nyakunkon. Ugyan azok az alantas módszerek, ugyan az a stílusú hatalomgyakorlás, a gőg és nagyképűség, a harácsolás, az erkölcstelen megnyilvánulások sora tapasztalható a mindennapokban, mint 1989 előtt volt. Csak emeltebb és rafináltabb szinten! Ugyanúgy mást hirdet – csak nem köszönnek egymásnak „szabadságot”, mint akkor – és mást cselekszik a politikusok zöme. Kifelé hirdeti, nincs a hivatala székéhez nőve, de minden aljasságra képes, hogy a négylábú alkalmatosságot ki ne rúgják alóla. Ugyanúgy talpnyalók hada sündörög körülöttük, akik ebből élnek és a főnök helyett elvégzik a piszkos munkát: elnémítják a „séf” demokráciaellenes módszereit, tetteit és erkölcstelenségeit bírálók hangját.
Felvidéki magyarként halmozott a keserűségem. Tömören fogalmazva: a mi politikai helyzetünk nem fejlődött, hanem csigavonala visszafelé tekereg a huszadik század önkényuralmi rendszere felé, és lassan elérjük az 1953. március 5-ke előtti időszakot. Oldalakon sorolhatnám a hasonlóságot, az agymosást, az emberek manipulálásának eszközeit, ami a múlt század ötvenes éveit a jelenkorral összeköti. Nem teszem, mert nem akarom másoknak is elvenni a jövőben vetett hitét. A reményt, hogy egyszer a felvidéki magyarság valóban összefog, hogy sorsa egyszer csak jobbra fordul, hogy egyszer valamikor november 17-én én és mi is boldogok leszünk, hogy ezen a napon örömmel ünnepelhetünk. Pedig most, a 2012. március 10-i választások előtt négy hónappal, lehetőség lenne a felvidéki magyar emberekben legalább a reményt felébreszteni. Mert, ha végre egy hangon, egységesen követelnénk – hasonlóan, mint a fiatalok 1989-ben – hogy mit akarunk, talán akkor megszülethetne a mi bársonyos forradalmunk is.
Hallgatva az ügyünkben érdekelt meghatározó hídépítő nyilatkozatait újfent meg kell állapítani, mást mond, mint cselekszik: naponta újabb hidat éget fel maga mögött az úton, ami mindnyájunkat a célja, a felvidéki magyarság bársonyos forradalma felé vezethetne.
Dunajszky Géza, Felvidek.ma
{iarelatednews articleid=”31130,31116,31062,31010,30957,31139,31129″}
