Október 6-án Dunaszerdahelyen, az aradi vértanúk emléknapján mondott ünnepi beszédet Somogyi Alfréd, a Szövetség a Közös Célokért elnöke, aki úgy fogalmazott: az aradiak vére olyan pecsét volt a magyar szabadságjogokon, amelyet sem a Habsburg-abszolutizmus, sem a későbbi viharok nem tudtak eltörölni.
Arra emlékeztetett, hogy a tizenhármat nem a közös származás fogta össze. Osztrák, német, szerb, horvát, örmény és magyar volt közöttük; a közös értékrend és a magyar haza szeretete tette őket egy közösséggé. De mit jelent az ő áldozatuk ma? Mi tesz minket egy közösségé? „A tablójuk ott van a falon, de nem tudjuk, s talán nem is nagyon érdekel, hogy hol is nyugszanak. Emlékezni és emlegetni jó a nevüket, tartásukat, hősiességüket, de tenni értük már nem annyira tetszetős.” – mutatott rá a mai valóságra a szónok.
A beszédet alább teljes terjedelmében közöljük.
***
Tisztelt Emlékező Közösség, Kedves Honfitársaim!
Hősök voltak ők: „a tizenhármak”, s az első felelős magyar miniszterelnök. A tetteik nemzetünk nagyjaivá, a tartásuk példaképekké, s a haláluk hősökké tette őket a magyar történelemben. Engem mindig is érdekelt a másik oldal is. Magyar-szlovák relációban is általában, és ebben a magyar-osztrák felállásban is. Hogy éreznek ilyenkor az osztrákok? Akkor, 177 évvel ezelőtt, az osztrákok egyértelműen esküszegő lázadóknak tartották ezeket a tábornokokat és főtiszteket. Még akkor is, ha a 13 között volt öt német és osztrák származású és anyanyelvű tábornok.
Az első időkben nem volt semmi részvét. A megítélésük ugyanis a bécsi udvar szemüvegén keresztül történt. Ma úgy mondanánk: politikai propaganda. Csakhogy az utóbbi 150 évben ez teljesen megváltozott. A modern osztrák történettudomány már tárgyilagosan, sőt önkritikusan tekint az aradi eseményekre. Elítélik a megtorlást, nyíltan beszélnek az ifjú Ferenc József császár felelősségéről, ami tény, végül is ő adott szabad kezet a vérengző Haynaunak…
Mára már a Habsburg korszak sem fontos egy átlagos osztráknak, a birodalom sincs már sehol, így az aradi tizenhárom nem kapott jelentősebb helyet az osztrákok kollektív emlékezetében. Annak a némaságnak, ami ezen a napon, s ennek a történelmi eseménynek a kapcsán Ausztriában jellemző, annak a testvére, a mi lelkünkbe költözik, így október 6-án. A mi emlékezésünk ugyanis egy csendes főhajtás. Már nem kell részletezni, hogy kik előtt és miért, hiszen minden megtalálható a 11 tábornokról és 2 főtisztről.
Voltak idők, amikor bátrabb magyar családok otthonaiban, a falon volt az aradi 13 tablója, a kor leghíresebb magyar festőjének, Barabás Miklósnak az alkotása. Persze titokban készült, s egy titkos összekacsintást, lázadó bátorságot jelentett azoknak, akik a lelkük mélyén továbbra is hordozták és táplálták a magyar szabadság eszméjét Világos és Arad után is. Megdöbbentő történetek kapcsolódnak az aradi 13-hoz és az első magyar miniszterelnök kivégzéséhez. Ezek több mint anekdoták. Ezek tanmesék, tantörténetek, például két olyan ferences rendi papról, akik a Rókus kórház halottasházából kilopják Batthyány Lajos holtestét és titokban, rejtve, eltemetik a Ferencesek terén álló templom alagsorában. Majd vagy 20 évig, minden év október 6-án, Magyar Lajosért mondanak egy misét a templomban. És 1870-ben – amikor már lehet – kihozzák a koporsót, hogy méltó képen legyen eltemetve az első felelős magyar miniszterelnök.
Az aradiak földi maradványai 125 évig várták a méltó végső nyughelyet. Kiss Ernő holttestét, hűséges tiszti szolgája ásta ki a jeltelen sírból, s vitte haza a család birtokára. Dessewffy Arisztid tetemét pedig a család lopta haza Aradról, ide, Felvidékre, hogy nyughelye legyen a margonyai Dessewffy-mauzóleumban. A kivégzéskor, a bitófák tövében ásták el a tábornokok holttestét, s amikor 1932-ben egy nagy esőzés miatt a megáradt Maros kimosta az első emberi csontokat, akkor indult el a feltárás és az azonosítás, ami 1974-ig tartott, ekkor készült el a közös kripta, azóta pihennek az aradi vértanúk a vesztőhelyükön álló obeliszk alatt. Miért mondtam el ezt néhány borzongató információt? Hogy tudatosítsuk azt a kettősséget, ami sok esetben jellemez bennünket. A tablójuk ott van a falon, de nem tudjuk, s talán nem is nagyon érdekel, hogy hol is nyugszanak. Emlékezni és emlegetni jó a nevüket, tartásukat, hősiességüket, de tenni értük már nem annyira tetszetős.
Tisztelt Jelenlévők!
Amikor a vértanúkra emlékezünk, nem egy bukás évfordulóját ünnepeljük. Keresztény ember számára a vértanúság nem a vég, hanem a győzelem kezdete. Krisztus keresztje óta tudjuk, hogy az igazságért hozott áldozat soha nem hiábavaló. Az aradi hősök vére olyan pecsét volt a magyar szabadságjogokon, amelyet sem a Habsburg abszolutizmus, sem a történelem későbbi viharai nem tudtak eltörölni. S a hatalom által megölt, meghurcolt, megbélyegzett igaz emberek mindig erkölcsi győztesek lesznek a végén. A nemzet igazságérzete már csak ilyen. S mire épít ez az igazságérzet? Semmi másra csakis a haza szeretetére! Az aradi 13 között volt osztrák, német, szerb, horvát, örmény és magyar. Nem a közös származás, nem a közös nemzetiség, anyanyelv, vagy hadsereg, hanem a közös értékrend, s a magyar haza szeretete kovácsolta őket egyetlen, elválaszthatatlan közösséggé.
S mi azért emlékezünk rájuk a magunk főhajtásával és némaságával, azért van nemzeti gyásznap október 6-án, mert a lelkünk legmélyén érezzük: ilyen tarással kellene nekünk is élnünk. Ilyen hazaszeretettel, elvhűséggel kellene kiállnunk a felvállalt fontos ügyeink mellett. Ilyen elköteleződéssel kellene ott állnunk ma is az egyetlen magyar pártunk mellett, hogy legyen parlamenti képviseletünk. Ilyen egyenességgel kellene beszélnünk a magyar iskoláink megtartásáról akkor is, ha nincs már bennük mindenütt 250-nél több tanuló. Ilyen következetességgel kellene magyar óvodába és magyar iskolába adni a gyermekeinket, mert nem igaz az, hogy szlovák iskolából jobban érvényesül majd. Ilyen következetességgel kellene megtartani magyar kézben a magyar önkormányzatainkat, a sorainkban feltűnt meghasonlottak ellenére is.
Mert ne feledjük: amikor gyengék vagyunk és gyávák, amikor nem állunk ki magunkért, akkor mi mindig veszítünk. 10 évente veszítünk 35-40.000 felvidéki magyart a sorainkból. Veszítünk kisiskolákat, veszítünk fiatalokat, veszítünk életteret és saját jogon való érdekérvényesítést. Amikor behódolunk, mert nekünk elég egy magyar platform is, vagy megelégszünk egy-két székkel a teremben, akkor végső soron veszítünk. S az aradiak még csöndesebbek lesznek. Ugyanis az üzenetük ma is világos: a nemzet nem csupán a vérségi kötelékről szól, hanem a hitről, a kultúráról és azon értékek védelméről, amelyekért élni és, ha kell, meghalni is érdemes.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez az üzenet nem egy poros, múzeumi emlék. Különösen nem az a mai, feje tetejére állt világban, ahol egyszerre árad a szeretet és a gyűlölet, a verbális hazafiasság és a tapintható bosszú, ahol vannak jók és rosszak, tisztességesek és önkényeskedők. Mintha Aradon lennénk, ahol 177 évvel ezelőtt voltak jóságos osztrákok és rebellis magyarok. A lövészárok két oldala: jók és rosszak. Ma már tisztán látjuk, hogy soha nem az aktuális hatalom dönti el, hogy ki a jó és a ki a rossz. Az aktuális hatalom legföljebb csak besorolja az embereket ebben a koordináta rendszerbe. A történelem, valamint a nemzet kollektív emlékezete és tisztelete teszi majd helyre a dolgokat. Az emelte méltó helyére az aradi vértanúk, s az első felelős magyar miniszterelnök mártírságának emlékét is. Vannak, akik fennmaradnak ezen a történelmi rostás, s vannak, akik kihullanak. Ez már csak így van. A mai hatalomnak sincs szüksége világos értékrend alapján élő gerinces polgárokra, akik képesek erkölcsi döntéseket is hozni, hanem csak befolyásolható tömeg kell, ami időnként megválasztja a maga elnyomóit.
A Habsburg Monarchiában a bécsi udvar és a birodalmi központosítás akarta térdre kényszeríteni a magyar önrendelkezést. Ma minden utódállam attól retteg, hogy a magyar közössége nehogy elkezdjen önrendelkezésen, hogy ne mondjam autonómián gondolkodni. Érdekes dolog ez: a történelmünkben nagyra értékeljük a szabadságért életüket is feláldozó tábornokokat és főtiszteket, de a mi korunkban beállunk a sorba és igazodunk az aktuális hatalomhoz.
No, ezért emlékezünk az aradi vértanúkra. Mert a lelkünk mélyén mi magunk is szeretnénk ennyire egyenesek, ennyire bátrak, ennyire hazafiak, és ennyire a nemzet szabadságáért kiállók lenni. Az aradi vértanúk nem a saját egyéni karrierjüket, vagyonukat vagy kényelmüket nézték. Amikor dönteniük kellett a megalkuvás és a becsület között, ők a nehezebb utat választották, mert tudták, hogy a becsület fennmarad a rostán, a megalkuvás meg átesik és semmivé lesz a történelem léptékében.
Kedves Barátaim!
Az aradiak emléke három fogalmat helyez ma a szívünkre.
Az első a bátorság. Bátorság kell ahhoz, hogy kiálljunk a hitünk és az értékeink mellett akkor is, ha nem ez a menő és nem ez a divatos manapság. Bátorság kell ahhoz, hogy akár a megbélyegzettséget is vállalva, kiálljunk és elmondjuk magunkról: mi Felvidéki magyarok vagyunk, s azok is akarunk maradni.
A második az összefogás. Ahogy különböző kultúrájú és nyelvű katonák, egy zászló alatt tudtak harcolni, úgy kell ma a nemzeti oldalnak, a józanul gondolkodó keresztény embereknek egységbe forrniuk. Nem engedhetjük meg magunknak a megosztottság luxusát, amikor a jövőnk a tét.
S a harmadik fogalom a hűség. Az aradiak emlékezete is hűséget követel tőlünk a szülőföldhöz, a magyar nyelvhez és ahhoz a magyar nemzethez, amely megtartott minket a tatár, a török, a Habsburg, a csehszlovák, a szovjet és a szlovák elnyomás alatt is.
Dicsőség a hősöknek, áldás a mártírok emlékére!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
