Megjelent elektronikus folyóiratunknak, a Felvidéki Magyaroknak ez évi első száma, melynek központi témai a népszavazás, az előrehozott parlamenti választások, valamint az oktatási-nevelési támogatások.
Hatvankettőezer-hatvanegy. Egy szám, amit még emésztenünk kell, amelyet még szoknunk kell, amelyet jó lesz eszünkbe vésni – és amelyért a gyertyák égnek. Ennyi kezet engedtünk el az elmúlt évtizedben, ennyivel kevesebb magyart számoltak össze tavaly ősszel Szlovákiában a tíz évvel korábbihoz képest. Képzeletben leradíroztak egy magyar városkát a térképről… de kik is? A szlovák nacionalizmus élharcosai – tehát lényegében az egész szlovák politikai elit – akik függetlenül pártállásuktól (amely egyébként is meglehetősen képlékeny és bizonytalan fogalom ebben az országban) az elmúlt évtizedben is fáradhatatlanul dolgoztak a felvidéki magyarság megtöréséért és felszámolásáért s most tort ülnek e kísértetekké lett tízezrek fölött? Vagy mi magunk tehetünk arról, hogy a kárpát-medencei magyarság lelkében legbetegebb, leggyengébb közösségévé süllyedtünk, melynek elsöpréséhez nemhogy az a bizonyos „történelem vihara” nem kell már, hanem talán egy enyhébb fuvallat is megteszi? Hogy olyanok rendelkeztek felhatalmazással közösségünk képviseletére, akik – tudva vagy tudatlanul – maguk is ennek a magyarellenes genocid programnak a végrehajtói? A válaszokat mindenesetre nekünk magunknak kell megadnunk ezekre a súlyos kérdésekre, s mindjárt muszáj lesz az első következtetéseket is levonni. Az elsőt és legfontosabbat március 10-én, a szavazóurnáknál. Talán némi segítséget tudunk nyújtani ehhez idei első lapszámunkkal, melyben szó esik a fentebb említett mindkét témáról: a mellbevágó számokról s a belőlük levonható lehetséges következtetésekről. Számba vesszük, hogy mit kínál megoldásként az a párt, melyet jelen állás szerint az egyedüli magyar politikai tömörülésként tarthatunk számon a Felvidéken.
Persze a tavaszt (is) köszöntő első lapszámhoz méltatlan lenne, ha csupa szomorú hírrel hangolnánk le a melegségre vágyó tisztelt olvasót. Nem is kell, hogy így legyen, hiszen vannak bizakodásra okot adó események szűkebb s tágabb pátriánkban. Elsőként mindjárt az, hogy beérett a gyümölcs: az egyesek által sokat kritizált, támadott oktatási-nevelési támogatások immáron célba értek s ezzel az anyaország szolidaritásának egy szép és valóban kézzelfogható megnyilvánulásának lehetünk részesei. Azzal együtt, hogy a magyar iskolába íratott elsősök száma is nőtt a tavalyihoz képest. Apróságoknak tűnnek ezek, de mégis, nagy dolgok egy olyan közösség életében, amely lényegében az ilyenkénti fennmaradásáért küzd. De e küzdelem során ünnepelni is tudunk azért, mégpedig a Szövetség a Közös Célokért megalakulásának tizedik évfordulóját. Avagy inkább az elmúlt tíz esztendőt, annak minden kínját-keservét és lélekemelő eredményeit egyaránt – mert kijutott mindegyikből bőséggel. De a Szövetség létezése és munkája is bizonyítja: van bennünk erő és élni akarás, és amíg ezeket elmondhatjuk, addig azt is: van remény. Van remény a feltámadásra! Ezt hirdeti a tavasz is, mely épp most – szinte e sorok írása közben – köszöntött ránk. Eljött, ahogy mindig. Bízzunk benne, hogy egy évtized múlva is itt talál bennünket… Ezzel a bizakodással ajánljuk szeretettel a Tisztelt Olvasók figyelmébe a Felvidéki Magyarok idei első, tavaszi számát…
A Felvidék.ma szerkesztői
A Felvidéki Magyarok korábbi számai:
