Elhunyt Mlynarčík Mária, a feledi Szombathy Viktor Magyar Tannyelvű Alapiskola tanára. Temetése a feledi temetőben lesz 2013. március 14-én 14.00 órakor.
Mlynarčíkné Hubay Mária 1954-ben született Rimaszombatban, Tornalján töltötte gyermekkorát. A tornaljai gimnáziumban érettségizett, a nyitrai tanárképző főiskolán magyar nyelv és irodalom – szlovák nyelv és irodalom szakon végzett. 2013. március 11-én magához szólította őt az Úr, aki a jókat szólítja először.
“… mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, …” – Adyt híva segítségül a gyász óráiban: ez van bennem, ha rá gondolok.
Mlynarčíkné Hubay Marika királylány volt a földön, minden szlovákiai vár titkos úrnője, alapos ismerője. Különös vonzalmat ápolt e régmúlt világ emlékei iránt, mintha tudatalattijának engedve bújt volna meg a sokat látott és hallgatag kövek és hírből ismert nem mindennapi hősök között. Lehet, nekik könnyebben el tudta mondani bánatát, fájdalmait, amit a mindennapok küzdelmei hagytak benne.
Úgy ismertem, hogy soha nem panaszkodott, nem is hivalkodott. Nem panaszkodott, mert tudta, az élet mindenkihez kíméletlen, s nem tudjuk magunkat támadásai ellen eléggé felvértezni, sérülékenyek vagyunk. Mindannyian. Akkor meg minek erről beszélni!
„Az élet kihívás – fogadd el! Az élet kötelesség – teljesítsd! Az élet játék – játszd! Az élet vagyon – használd fel!” – Teréz anya himnuszával élt és tanított, szeretett.
Nem tudta, mi a dicsekvés: szerény volt, csendes, visszahúzódó. Nehezen nyílt meg emberek között, de amikor magához engedett valakit, áradt belőle a szeretet. Nem hivalkodott, de néha szerette magát megmutatni, hogy látva lássák, és talán szeressék. Szerették. Munkatársai, tanítványai és barátai. Családja feltétlenül. Óvatos volt barátkozás dolgában, saját értékei szerint osztotta bizalmát, szeretetét azoknak, akitől ő is értékeket, szeretetet és megbecsülést kapott.
Marika tudta, „A világot úgyis ki kell bírni.”
Kérlek, akkor most onnan, ahol éppen vagy, a megfoghatatlanból, a felmérhetetlenből gondold végig, tégy érte, hogy akik érted bánkódunk, elvesztéseden búsulunk, :
„Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni, …”
„Nincsen külön halál: a meghalás az élet fáján fakadó gyümölcs.” Ó, de mégis! Tudjuk, Uram, „Az örök Tervben nincsen műhiba.” Mindeniknek kimérsz ennyit, annyit. Pörölni veled nem lehet.
Marikának ennyi, 58 év volt a földi élet, amibe belefért mindaz, amiért őt az Úr a Földre küldte. Belefért a küldetése, ami teljesítve van.
Kedves Marika! Ott fenn, a tisztaság tobzódó kékségében gondolj ránk, földi zarándokokra.
„Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére….”
Nekünk a Földön pedig meg kell tanulni egymást,
„… könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.” (Bényei József)
Embernek lenni, mint Te voltál, Marika.
Köszönjük, hogy földi életedben társaid lehettünk, hogy ismertünk, szerethettünk. Emlékezni fogunk rád. Legyen neked könnyű a föld.
„Uram, tégy velem, amit akarsz. Úgy legyen.”
Ádám Zita, Felvidék.ma
