1991 óta már hagyomány, hogy a március 15-éhez legközelebb álló vasárnapon, Magyarbődön emlékezünk a forradalom és szabadságharc dicső napjaira. Ezt a néhai Pazderák Bertalan tanár kezdeményezte, így remélve, sikerül megállítania az asszimilációt.
Annak emlékére gyűlünk itt évente egyszer össze, hogy – a hagyomány szerint – Balla József helyi református lelkész vállalta az első kassai csatában (1848.XII.11) elesettek temetését. A település nagyjából 6 km-re fekszik a csata budaméri színhelyétől, ahol a császáriak először használtak hadi röppentyűt. A jól kiképzett és felfegyverzett ellenséggel szemben, a sebtiben toborzott, tapasztalatlan honvédeknek nem sok esélyük volt.
Először a a bődi református templomban istentiszteletre gyűltünk össze. Csoma László, a Szlovákiai Magyar Református Lelkészegyesület elnöke prédikált. Két üzenetet kívánt átadni, melyekben meg lehet találni a lelkierőt omladozó hitünk, szolgálatunk megerősítésére. Pazderák Bertalan pedagógusra emlékeztetett, aki ápolta az emlékeket és hagyományt teremtett. Hogyan kell felnőni, megerősödni, hogyan hordozzuk az örökséget. Mózes I. könyvéből idézte azt a részt, amikor Jákob megáldotta unokáit, de jobb kezét a másodszülött Efraim fejére tette és a balt Manassé fejére (48:14-20). Izraelben az áldásnak különös fontosságot tulajdonítottak. Kár, hogy mára annyira leértékelődött. Ezt a szokatlan gesztust nevük indokolja meg. Az elsőszülött nevének jelentése: „Felejtés”: „Elfeledtette velem Isten minden gyötrelmemet és atyámnak egész házát.” Efraimé viszont: „Kettős termékenység”: „Megszaporított engem Isten nyomorúságom földjén.” Ez a történet arra hívja föl a figyelmet, hogy mit jelent a „nevünk”? Felejteni múltunkat, vagy sanyarú körülmények közepette is gyarapodni? Ha Istenhez fordulunk, Ő gyarapít. A történet további fejleménye közismert. Néhány generáció múltán a fáraó félve néz a betelepültekre, mert túlnőnek rajtuk.
Ez a történet szól a magyarbődi szlovák testvéreinknek is. Romlást hoz a családra, ha kintről beszélnek bele. Nekünk kell helyretenni a dolgokat, keresni a megértést és egyetértést. Kívülről az ügyeskedők igyekeznek belebeszélni. Politikai keljfeljancsik próbálják meg nekünk megmagyarázni, hogyan legyünk európaiak. De a mai Európa nem azok alkotása, akik ma harsognak. A múlt fájdalmát nem arra kell használni, hogy egymásra támadjanak a népek, hanem hogy minden a helyére kerüljön. Legnagyobb gondunk a találkozáskor az legyen, hogy Isten népe vagyunk. Bizonyságát adjuk annak, hogy keresztyénként élünk. Máskülönben a sötét hatalmak játékszerei leszünk. Múltunk és jelenünk üzen a jövőnek! Egyre több helyen fedezik fel a történelmi örökséget, de ez nem elég. Azt áldássá kell tenni, formálni, hogy bizonyságtevőkként szolgáljunk. Prédikációjának lényegét azután szlovákul is összefoglalta.
A kassai Laudate Dominum énekkar tette ünnepélyesebbé az istentiszteletet, majd Czimbalmosné Molnár Éva, Magyarország kassai főkonzulja fölolvasta Orbán Viktor miniszterelnök határon túliaknak szóló üzenetét, melynek utolsó sorai biztatást jelentettek: „Erőt, hitet, bátorságot!” Ezután a Himnuszt énekeltük el.
Az ünnepség Balla József áldozatkész lelkész sírjának megkoszorúzásával folytatódott, majd a résztvevők kivonultak a temetőbe.
A kopjafánál Béres Viktor szavalata után, B. Kovács István a református egyházi gyűjtemény igazgatója mondott tanulságos beszédet, melyet személyes emlékekkel főszerezett.
A 70-es évek derekán, még budapesti egyetemistaként tervezett egy néprajzi kutatást az elfeledett Ósva menti magyarok között, akikről a sajtóban nem is lehetett olvasni. A huszonnegyedik órában. Az elszórványosodott Garbócbogdányt, Petőszinyét, vagy az 50-es években még teljes szervezettségű magyar iskolával rendelkező Györkét. Akkor nem gondolta, hogy csak négy évtized múltán jut el Magyarbődre. A tenni akaró Pazderák Bertalannal Kassán ismerkedett meg.
Később Kolár Péter elmondta, 1980-ban Kóka Rozália Sebő Ferenc és Halmos Béla társaságában ellátogatott Magyarbődre, de itt a gyerekeknek le kellett fordítani a magyar meséket. Pazderák Bertalan akart ezen a kedvezőtlen helyzeten változtatni, de viszonylag korai halála ezt meggátolta.
„Gondolják csak meg! – folytatta B. Kovács – Ez alatt a 165 esztendő alatt hányan s hányféle módon értelmezték a magyar polgári forradalmat és szabadságharcot”.
Majd idézte Alexy Lajos rozsnyói fiatalembert, aki megörökítette az első kassai csatát, mely nem tartozik a magyar szabadságharc fényes ütközetei közé. De nem kíván kései haditudósító lenni, inkább másról szeretne szólni. Az elfogultságról, tényekről és értelmezésükről, a magyar-szlovák viszonyról – 1848/49 kapcsán.
A tényeket nem lehet megtanítani. Azokat meg lehet tanulni. Amit talán tanítani lehet, s amit mindnyájan, egész életünk során tanulunk, az a tények értelmezése. A múltat kutató történettudomány emberi sajátosság. Általunk van, tehát nem lehet tőlünk független. „Aki emberként, történelemről szólván, elfogulatlanságot jelent be, az hamisat állít. Ide illő magyar szóval ezt úgy mondják: hazudik. Az elfogulatlan megítélés képessége ugyanis egyedül a történelem Uráé, Teremtő Urunké!”
A nemzet nem történetkutatók úri kaszinója. Egy olyan közösség, amely nem hagyatkozik, s nem is hagyatkozhat a történettudomány eredményeire, hanem a megélt tapasztalatra, a közös tudáson alapuló hagyományra, melyet a mítoszok kötnek össze. A történelem művelése nem öncélú játék. „Rólunk, emberekről, eleinkről szól, a tapasztalatok a mi javunkat, egy-egy közösséget hivatottak szolgálni.”
„A tények, illetve azoknak a szaktudomány általi értékelése és a köztudatban élő hagyomány, mítoszok gyakorta nincsenek összhangban.” Ezt egyetlen példán keresztül kívánta érzékeltetni a magyar-szlovák kapcsolatok területén.
1848 októberében Pelsőcön statáriális bíróság tárgyalta a tiszolci Štefan Marko Daxner, a nyústyai Ján Francisci Rimavský, a kokovai M. M. Bakulíny és számos társuk ügyét. Hadiállapotban lévő országban a törvényes kormány elleni fegyveres szervezkedés halálos vétség. Az akasztófát meg is ácsolták, a kíváncsi tömeg is összegyűlt. Ján Francisci-Rimavský az utolsó szó jogán elmondott beszéde azonban fordulatot jelentett: „Március nagy napjai megszülték óhajtásaim teljesülését ¬s ki akkor látott, mondhatja, milyen volt fölötte az örömöm. Örül¬tem, mint üdvességemnek”. Ám „láttam, hogy a tót nép nincsen még abba az állapotba helyezve, hogy a marciusi napokban kivívott szabadságoknak szabadság, testvériség, egyenlőség elvek szerinti élvezhetésében része¬süljön.”
Később elmondta, ő is be akart állni nemzetőrnek, de az alispán azt találta mondani: „jobb is, ha be nem iratja magát, ott tót emberek nem kellenek”. Emiatt nem iratkozott föl. Pedig szívesen harcolt volna. A rimaszombatiak, akik ellen sohsem vétett, „elkiáltották magokat: «vigyázzatok arra a hazaárúló Franciscira, mert Jelasiccsal tart», pedig ha Francisci barátságától függött volna a Jelasics sorsa, tudom, hogy Drávába fúlt volna.”
Mondandóját így foglalta össze:
„Azért, hogy magyar statusban, magyar polgárságom vallása mellett azt sem tagadtam, hogy tót vagyok, azt hiszem, hogy nem vétettem, mert ha vétek van e körülményben, akkor az nem az én vétkem, de az Istené, ki annak hagyott születni – ha egyébiránt az Istennek vétket tulajdoníthatni; s azt hiszem, hogy most se vétkezem, ha az a meggyőződésem, a meggyőződés pedig mindenütt szabad, mikép magyar statusban magyar nyelv s nemzetiség diplomatiája mellett e statusban lakó minden népek nyelvei s népiességei elférhetnek, sőt ha magyar status népeinek nyugalmát, megelégedését, s a status egységét, hatalmát s jövőjét biztosítani s megállapítani akarjuk, akkor ezen nyelvek s népiességek a testvériség, szabadság, egyenlőség elvek szerinti egymás mellett elférhetésökön egész erélyességgel működnünk kell. S e tekintetbe én semmiféle tót separatista, amilyennek a közvélemény hiszen, nem vagyok, hanem, szabadjon magamat úgy kifejeznem, magyar cosmopolita [kozmopolita], mert Magyarország minden népeinek e viszonyba való állítását egyaránt ohajtom, hogy így annál szorosabban egymáshoz csatlakozva, egy hatalmas s bensejében közös méltánylás és szeretet által erös álladalmi [állami] testületbe összeforrva, minden megtámadása ellen képesek legyenek szabadságukat dicsőségesen megvédeni s a közös bóldogságon dús sikerrel működni.”
Végtére is a rögtönítélő bíróság a két lehetőség közül a harmadikat választotta: feloszlatta magát, s az ügyet rendes megyei törvényszékként bírálta el. A három fővádlott 2 év szigorított börtönt kapott. Ebből alig pár hónapot töltöttek börtönben, mert miután Jellasics elfoglalja Pestet, kiszabadultak. Pelsőcön mégis érctábla hirdeti a „három Sólyom” halálra ítélését.
„A szlovák nemzeti ellenállás és a magyar elnyomás dokumentálására hivatott pelsőci pernek ellopták az igazi tanúságát.
Ján Francisci-Rimavskýnak az utolsó szó jogán, magyarul előadott beszéde soha nem jelent meg szlovák nyelven. Aligha véletlenül! Nem illik ugyanis a kialakult/kialakított hagyományba.
A szlovák köztudat azonban nem zavartatja magát a tényektől. Miért? Mert a «három sólyom» mítosza a szlovák nemzettudat egyik pillére. S a nemzet ügye fontosabb számukra a történelmi tényeknél. Van min elgondolkodnunk.
«Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.» – fogalmazott a költő.”
„A tényeket nem lehet megváltoztatni, az értelmezésüket, igen. (…) A múlt egy-egy mozzanatáról vallott, mítosszá érlelődött, érlelt közösségi hagyomány egy adott nemzeti közösséget hivatott összetartani. Ám ez nem kell, hogy egy másik nemzet ellen irányuljon – kivált akkor nem, ha az effajta hagyományt a tények sem igazolják.”
Majd ezekkel a szavakkal fejezte be mondanivalóját: „Azokat, akiknek teste itt nyugszik, a magyarbődi temetőben, aligha foglalkoztatták ezek a kérdések. Emberek voltak, Isten teremtményei, magyarok, szlovákok, lengyelek, akik nem meghalni indultak a csatába, bár ennek az eshetőségnek nyilván tudatában voltak. Apákból, fiúkból, testvérekből, barátokból lettek az utókor számára névtelen hősök. Teremtőjük rendelkezett velük, ahogyan velünk is Ő rendelkezik.
Tanulság helyett egy szíves kérelem: maradjunk nemzetünk ügye iránt továbbra is, mindannyian, elfogultak. Mondhatunk «elkötelezettséget» is!”
Ezt követően került sor a kegyelet virágainak elhelyezésére. A temetőben a Laudatum Domine és a kassai Őszirózsa énekcsoport énekelt. Az ünnepség a Szózattal ért végett. Ezután a résztvevőket a református parókián vendégelték meg. Bizony, jól esett a forró gulyás, mert mindenki átfagyott a zimankós időben.
További fényképek a Képgalériánkban ITT>>>.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
