Kíváncsi érdeklődéssel értesültem arról, hogy Miroslav Lajčák külügyminiszter szerint ma már elképzelhető, hogy Szlovákia és Magyarország kiegyezzen a Beneš-dekrétumok ügyében.
Lajčák a Mladá Fronta Dnes cseh napilap újságírójának azon kérdésre mondta ezt, hogy elképzelhető-e Pozsony részéről egy olyan bocsánatkérés a szlovákiai magyaroktól, mint amilyet 1990-ben a kárpáti németek irányában fogalmazott meg a szlovák kormány, kifejtette: – Igen, ám Magyarországgal kapcsolatban lényegesen összetettebb ügyről van szó – jelentette ki a szlovák külügyminiszter. Hozzátette: az ilyesmihez két félre van szükség. Mint mondta, ahhoz, hogy ilyen érzékeny dolgok megoldódjanak, ki kell alakítani a megfelelő légkört. Szerinte két éve ez még elképzelhetetlen volt, ma már elképzelhető. Pozsonynak érdeke – fejtette ki Lajčák –, hogy a cseh-német kiegyezéshez hasonlóan szintén rendezze a dekrétumok ügyét Budapesttel.
Ilyen politikusi gesztus ritkán adódik, de attól tartók, hogy ez újabb mézes madzag a felvidéki magyarság előtt. Ezt azért is joggal feltételezem, mert Lajčák történészekre akarja bízni a kérdés, az „ügy” elrendezését. Történészekre a Benes-dekrétumok ügyében már régen nincs szükség, hiszen az írásos kordokumentumok, a számos hiteles történelemkönyv és a résztvevők nyilatkozatai egyértelműen azt bizonyítják, hogy a Beneš-dekrétumok, a Moszkváéban megfogalmazott Kassai kormányprogram, a reszlovakizáció, a felvidéki magyarságnak a „kollektív bűnösség” való megbélyegzése a kitelepítések, a deportálások, az internálások egyértelműen nemzet(iség)gyilkossági kísérlet volt a felvidéki magyarság ellen. Itt tehát nem történészi véleménynyilvánításra meg ad hoc vegyes bizottságokra van most szükség, hanem egyértelmű politikai gesztusra. Bocsánatkérésre és kárpótlásra. Például arra, hogy Prágában ne emeljenek életnagyságú szobrot Benešnek, ne iktassák törvénybe „érdemeit”, kérjenek bocsánatot, mossák le a kollektív bűnösség bélyegét a felvidéki magyarságról, és kárpótolják a hontalanság éveinek kárvallottjait – anyagilag és erkölcsileg egyaránt. Miért is? Az alábbiakban kifejtem a történelmi tényeket.
KI VOLT EDUARD BENEŠ ÉS HOGYAN GONDOLKODOTT?
A második világháború alatt egyértelműen kirajzolódtak a csehszlovák ellenállási mozgalom céljai, valamint az ország háború befejezése utáni elrendezésének körvonalai. Az 1938-as év és az azt követő időszak tapasztalatai eredményeképpen ugyanis a csehszlovák politikát – mindenekelőtt azonban Eduard Beneš politikáját – a müncheni egyezmény jóvátételének politikájaként kell értelmeznünk. E politika lényege a müncheni egyezmény megsemmisítése és Csehszlovákia államhatárainak visszaállítása. A müncheni egyezmény jóvátételi politikájának egyik legfontosabb részét a csehek és szlovákok nemzetállamának megteremtése képezte, amelyet a nemzeti kisebbségek likvidálása, megsemmisítése révén kívántak megvalósítani. Beneš elképzelései szerint az első világháborút követő kisebbségvédelmi rendszer azért mondott csődöt, mert veszélyeztette a „többség” állami szuverenitását. Ezért utasította el a kisebbségvédelmi rendszer felújítását.
Ahhoz, hogy Beneš politikáját világosan lássuk, meg kell ismernünk lelkivilágát, múltját, s azt, hogy miként gondolkodott. Ki is volt Eduard Beneš? A modern Csehszlovákia egyik megalapítója, cseh politikus, aki Masarykkal és Štefanikkal Franciaországban emigráns cseh és szlovák szervezetet alakított, amelyet 1918. október 14-én az antant ideiglenes csehszlovák kormánynak ismert el. Beneš 1920-tól 1935-ig az első Csehszlovák Köztársaság külügyminisztere volt, majd a párizsi békekonferencián a csehszlovák küldöttség vezetőjeként oroszlánrésze volt Kelet-Közép-Európában az új államhatárok megállapításában. E határok védelmére szervezte meg Beneš a kisantantot (1920. augusztus 14.: jugoszláv-csehszlovák szerződés; 1921. június 5.: jugoszláv-román szerződés). 1935-ben köztársasági elnökké választották, majd miután 1938-ban Csehszlovákia szétesett, lemondott, száműzetésbe vonult, és Franciaországban létrehozta a csehszlovák nemzeti bizottságot, amelyet 1940-ben Londonba költöztetett. Franciaországot a második hazájának, a magyarokat a legnagyobb ellenségének tartotta. A kelet-közép-európai emigráns kormányok közül Beneš kormánya volt az egyetlen, amely a háború után visszatérhetett hazájába és kormányt alakíthatott. Ezt Beneš 1945. április 4-én meg is tette, majd 1948 februárjában – Gottwald követelésére – kinevezett egy kommunista vezetésű kabinetet, júniusban azonban már nem volt hajlandó aláírni az új – kommunista – alkotmányt és lemondott. Három hónap múlva meghalt. Nemzetközi tapasztalatait, széles körű összeköttetéseit, jó szervezőképességét, diplomáciai fondorlatosságát, apró termetéből adódó kisebbségi defektusait, taktikai ügyességét mindvégig ott találjuk Magyarország ellenségeinek sorában. „A magyar erőszakuralom túlszárnyalja a poroszt.” – hirdette, és mindent megtett annak érekében, hogy a magyarság ellen hatékony nemzetközi propagandát fejtsen ki. Magyar földön sohasem járt, de a magyarokról a lehető legrosszabb volt a véleménye. Magatartását, lelkületét, politikai pályafutása valamennyi mozzanatát a magyarok és a németek iránti nemzet- és fajgyűlölete hatotta át. Politikai pályáját jelentős mértékben segítette heves antiklerikalizmusa és kiemelkedő szabadkőműves mivolta, de jellemében és tevékenységében a gátlástalan machiavellizmus is megtalálható. Beneš egyértelműen fogalmazott, amikor ezeket mondta: „Nem az igazságokra törekszem, én politikát csinálok… tudatosan követek el jogtalanságokat az állam érdekében és személyes érdekemben.” A harmincas évek legvégén és a negyvenes évek legelején a csehszlovák politikai emigráció három csoportja alakult ki: a Milan Hodža vezette párizsi, a Beneš körül csoportosuló – az egységes csehszlovák állam újrateremtését szorgalmazó – londoni emigrációs központ, valamint a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista csehszlovák emigráció. Beneš – aki Csehszlovákia felbomlását követően is köztársasági elnöknek tartotta magát – 1940 júliusában kinevezte a londoni emigráns csehszlovák kormányt és létrehozta a parlamentet pótolni hivatott államtanácsot. Az ideiglenes csehszlovák kormányt a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió 1940-ben és 1941-ben hivatalosan is kormányként ismerte el. A londoni emigráns csehszlovák államigazgatásban Beneš a hiányzó törvényhozói hatalmat – a kormánnyal és az államtanáccsal egyeztetve – köztársasági elnöki rendeletekkel gyakorolta. A londoni csehszlovák emigráció vezetőjeként Beneš sokat foglalkozott a világháború utáni csehszlovák állam belső és külső életfeltételeivel, s már 1941-ben arra a következtetésre jutott, hogy a német kisebbség jelentős részétől Csehszlovákiának meg kell szabadulnia. A német – majd 1943-tól kezdődően a magyar kisebbség – felszámolása a londoni csehszlovák kormány háborús céljainak kiemelt fontosságú elemévé vált.
Beneš felismerte, hogy a második világháború utáni rendezés egyik meghatározó tényezője a Szovjetunió lesz, ezért már a háború alatt igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni a szovjet birodalommal. Moszkvai tárgyalásain kedvenc magyarellenes szólamait hangoztatta. „…a magyarokat a németekhez hasonlóan meg kell semmisíteni…Azt hiszem, fontos lenne, hogy nemcsak az amerikaiak meg az angolok, de Önök is részt vegyenek Magyarország megszállásában.”– jelentette ki Beneš 1943-ban Moszkvában, mire Molotov buzgón helyeselt: „Feltétlenül meg kell büntetni a magyarokat! Ami pedig a megszállást illeti, mi azért közelebb vagyunk Magyarországhoz, mint mások.” Beneš tudomásul vette, hogy a kemény magyarellenes csehszlovákiai szankciókhoz Sztálin beleegyezését kell megszereznie. Csehszlovákia külpolitikai orientációjának kialakításában kulcsfontosságú esemény volt az 1943. december 12-én megkötött csehszlovák-szovjet barátsági és háború utáni együttműködési szerződés. A Szovjetunió már 1941 júliusában elismerte a Beneš vezette emigráns londoni csehszlovák kormányt. A müncheni egyezményt a Szovjetunió elvetette, és Csehszlovákiát a München előtti határaival ismerte el. Beneš Molotovval és Majszkij követtel még a szerződés megkötése előtt egyeztette álláspontját a háború utáni európai rendezésről. A háború alatt a moszkvai csehszlovák emigráció sem tétlenkedett. Klement Gottwald 1943. december 21-én tájékoztatóban hangsúlyozta, hogy a Csehszlovák Köztársaságnak szláv nemzeti állammá kell válnia, területéről a magyar nemzetiséget el kell távolítani, és a magyar kisebbség ügye „befejezett tény”. 1944. május 11-én Gottwald így nyilatkozott a moszkvai rádióban: „…nincs messze a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló söpredéktől.” A moszkvai emigrációs csehszlovák lap, a Československé Listy, 1944. augusztus 1-jén a magyar kérdést már eldöntöttnek tekintette: „A németeknek el kell hagyniuk a cseh földet, meg kell tisztítani a cseh tájakat tőlük tökéletesen és végérvényesen…Ami a németekre érvényes, érvényes a magyarokra is.” Beneš a háború utáni Európában Magyarországra egy szigorított Trianont irányzott elő, a magyar nemzetet egy Európába nem való, haladni nem tudó, összeférhetetlen, elnyomó, feudális, antidemokratikus népségnek rajzolta meg.
MIÉRT VOLTAK ÉRTELMETLENEK ÉS VESZÉLYESEK A BENEŠ-DEKRÉTUMOK?
A háború utáni Csehszlovákiában a valóságos politikai konstelláció és a kisebbségellenes jogalkotás között a magyar kérdésben megoldhatatlan ellentmondás keletkezett. Miért is? Mindenekelőtt azért, mert Beneš azon elnöki dekrétumai, amelyek 1945-ben a csehszlovákiai magyarok jogfosztásáról és vagyonelkobzásáról napvilágot láttak, nem a háború utáni helyzetben keletkeztek, hanem 1944 nyarának eufórikus hangulatában. Beneš és környezete ugyanis a teljes optimizmus lendületével dolgozta ki az alkotmánytörvényeket helyettesítő elnöki dekrétumokat, köztük a magyar kisebbség teljes jogfosztásának dekrétumait is, nem számítva arra, hogy ezek a törvények hatálybalépésük idején túlhaladottak, irreálisak – és más nemzetközi egyezményekbe ütközők – lesznek. Ez az értelmetlen ellentmondás okozta többek között azt, hogy a csehszlovákiai magyarság csaknem négy éven át a teljes jogfosztottság állapotában élt.
1945. augusztus 2-án Beneš 33-as számú dekrétuma a kollektív bűnösség elve alapján csaknem minden csehszlovákiai magyart megfosztott állampolgárságától. A felvidéki magyarság számára ezek voltak a Janics Kálmán által megfogalmazott hontalanság évei. A 33. és a 108. számú dekrétum pedig a magyarokról szinte ugyanazt mondta ki, mint a szlovák fasiszta állam 68/1942-es számú alkotmánytörvénye a zsidókról (ez az a törvény, amely ellen csak a szlovák parlament egyetlen magyar képviselője, gróf Esterházy János szavazott 1942. május 15-én, mert a jogszabályt istentelennek és embertelennek tartotta). Mindkét jogszabály tulajdonképpen genocídium-kísérlet volt. Az 1945-ben kiadott 88. számú elnöki rendelet alapján „munkatáborozás” címén Csehországba deportáltak mintegy 44 ezer magyart. A deportálásoknak több halálos áldozata volt, magyar családok százai csonkultak meg. Az 1945/5. számú elnöki dekrétum előbb nemzeti gondnokokat nevezett ki a magyarok tulajdonában lévő ingatlanokra, az 1945/12. számú dekrétum már mezőgazdasági vagyonuk elkobzásáról és elosztásáról, az 1945/108. számú Szlovák Nemzeti Tanács-rendelet pedig a teljes kártérítés nélküli vagyonelkobzásról rendelkezett. Az 1945/28. számú elnöki rendelet a magyaroktól elkobzott mezőgazdasági vagyon csehek és szlovákok tulajdonába való átadását rendelte el. Mindemellett a 107-es számú Szlovák Nemzeti Tanács-rendeletben kimondták, hogy a magyar nemzetiségű személyek nem jogosultak nyugdíjra vagy más öregségi segélyre. Eduard Beneš több mint százezer csehszlovákiai magyar és mintegy hárommillió szudétanémet kitelepítésért felelős. 1945. május 14. és 1945. október 28. között száznegyvenhárom elnöki dekrétumot bocsátott ki, melyekből tizenhárom közvetlenül vonatkozott a magyar és a német kisebbség kollektív bűnösként való elmarasztalására. Az „etnikai homogenizáció“ nevében 1944-45 telén mintegy harmincezer csehszlovákiai magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba. További rendeletek értelmében több tízezer magyartól kobozták el vagyonát, teljes kártérítés nélkül. Jogfilozófiai szempontból azonnal meg kell jegyezni, hogy Beneš a dekrétumait teljes mértékben a potsdami konferencia szellemével és határozatával ellentétben adta ki, hiszen a konferencia nyilatkozata egyértelműen megkülönbözteti a magyarok és a németek kitelepítésének kérdését. A magyarok kitelepítését ugyanis a potsdami konferencia nem hagyta jóvá, nyilvánvalóan érzékelve, hogy a második világháborúval kapcsolatban különbséget kell tenni a németek és a magyarok között. Magyarország nem volt háború kirobbantója, s a felvidéki magyarság is erőteljesen náciellenes volt, amit több tüntetés és politikai demonstráció, valamint gróf Esterházy János politikai és közéleti magatartása is bizonyít.
KÖVETKEZMÉNYEK
A csaknem száz napig tartó téli deportálás előkészítése már 1946 augusztusában megindult. A Felvidékről a cseh mezőgazdasági és ipari üzemekbe 44 129 magyar nemzetiségű személyt deportáltak, akiktől összesen – 25 ezer kat. holddal, 11 764 gazdasági egységgel rendelkező – 4000 gazdasági épületet koboztak el. A kisméretű mezőgazdasági vagyont is elkobozták. Az ingatlan birtok a hozzá tarozó gazdasági felszereléssel és az állatállománnyal – az eddigi tulajdonosok elszállítása után – „megbízható” szlovák gondnok kezébe került.
1945. november 15-éig tizenkétezer magyart szállítottak el a Telepítési Hivatal vezényletével a somorjai, dunaszerdahelyi, komáromi, galántai, vágselyei, nyitrai, verebélyi, lévai, zselízi, érsekújvári és ógyallai járásból Csehország Benešov, České Budějovice, Jičin, Kolín, Pardubice, Plzeň, Strakonice, Tábor, Jihlava, Moravská Ostrava, Brno, Zlín, Olomouc, Hradec Králové, Kladno, Mladá Boleslav nevű városaiba, valamint Prágába.
A csehszlovák-magyar „lakosságcsere” eredményeképpen – a hamis demográfiai és politikai propaganda ellenére – a magyarországi szlovákok közül 73 273 fő vállalkozott a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Ugyanekkor a csehszlovák hatóságok 1947 és 1948 folyamán mintegy 76 ezer szlovákiai magyart jelöltek ki csereként a magyarországi áttelepítésre.
A magyarok kitelepítésének előrehaladtával elégedetlen csehszlovák hatóságok az 1946. június 17-én kiadott kormányrendelet értelmében megkezdték az úgynevezett reszlovakizációt. A felvidéki magyarokat választás elé állították: vagy szlováknak vallják magukat, s akkor megkapják állampolgárságukat, vagy nem, s akkor vállalniuk kell a további bizonytalanságot és üldöztetést. A kitelepítéstől és az üldöztetéstől való félelem, a féktelen magyarellenes kampány hatására mintegy 135 ezer magyar család – azaz 410 820 ember – kérte magyar nemzetisége megváltoztatását. A kérelmek elbírálását követően 326 679 csehszlovákiai magyart nyilvánítottak szlováknak, 84 141 kérelmet elutasítottak. Több mint 200 ezer magyar ilyen körülmények között is nyíltan vállalta magyar nemzetiségét.
A világháború éveiben antifasisztaként helytálló gróf Esterházy Jánost – az első bécsi döntés után is szlovák területen maradt magyar kisebbség vezetőjét – 1945 nyarán Pozsonyban letartóztatták, majd a titkosszolgálat pincebörtönében kegyetlenül összeverték. A pozsonyi Nemzeti Bíróság szenátusa 1947. szeptember 16-án kötél általi halálra ítélte „a fasizmussal való együttműködése miatt“. A halálos ítélet kimondása idején Esterházy a Szovjetunióban raboskodott, koholt vádak alapján ugyanis tíz év kényszermunkára ítélték, és elküldték Szibériába. 1949 tavaszán élőhalottként hozták vissza Csehszlovákiába, ahol az ország csaknem valamennyi börtönében raboskodott. A halálos ítéletet – kegyelmi kérésre – Klement Gottwald köztársasági elnök 1950. április 7-én életfogytig tartó fegyházbüntetésre változtatta. Esterházy 1957. március 8-án halt meg Morvaországban, Mírov várbörtönében.
1945 és 1947 között a háborús bűnösök ellen lefolytatott szlovákiai perekben 4812 magyart ítéltek el, ami az összes elítélt 60 %-át teszi ki. A szlovák nemzetiségű elítéltek száma 2295 fő, ami 28,5 %-ot jelent. A felelősségre vonások során a szlovákiai magyarok 2,5 %-a ellen emeltek vádat.
ZÁRÓAKKORD
A Beneš-dekrétumok továbbélése nemcsak a felvidéki magyarok megaláztatásának utólagos legitimálása, de szöges ellentétben áll az újraegyesülő Európa szellemével és mindennemű emberjogi és közösségi jogi normával. Ennek ellenére sem Csehország, sem Szlovákia nem semmisítette meg Beneš 1945-ben hozott – és 1946-ban ratifikált – elnöki dekrétumait.
Sőt: Prágában, 2005 májusában – a cseh miniszterelnök jelenlétében –, felavatták Eduard Beneš szobrát és emléktábláját, emléket állítva annak az egykori csehszlovák köztársasági elnöknek és külügyminiszternek, aki elnöki rendeleteivel és diplomáciai ügyeskedésével megkísérelte kiirtani a felvidéki magyarságot. A szobor felavatása a jelenkor szégyenteljes aktusa, s nemcsak Beneš személyének állít emléket, hanem a felvidéki magyarok és a szudétanémetek háború utáni genocídiumára kísérletet tevő elnöki dekrétumoknak, a kitelepítéseknek, a fűtetlen marhavagonoknak, az ötvenkilós csomagoknak, a kényszermunkának, a több tízezer magyar család megcsonkításának.
A szlovák parlament pedig 2008-ban nagy többséggel – 120 igen szavazattal – határozatot fogadott el a második világháború utáni rendezés érinthetetlenségéről, amellyel lényegében szentesítette a magyarok háború utáni kitelepítését, deportálását elrendelő Beneš-dekrétumok érvényességét. E parlamenti határozat egyrészről elítéli a kollektív bűnössség elvét, másrészről kimondja, hogy tiszteletben tartja a győztes és vesztes államok közötti egyezményeket.
A politikai, történettudományi és társadalmi szembenézést a Beneš-i örökséggel nem lehet megkerülni, és nem maradhat el az áldozatok, valamint azok hozzátartozóinak megkövetése és anyagi kárpótlása sem. Ez mindenekelőtt Csehország és Szlovákia, valamint a két ország vezetőinek, törvényhozásának és kormányának a felelőssége. Az Európai Uniónak sem a jogrendje, sem filozófiája nem ismeri el a népek kollektív bűnösségének elvét. A felvidéki magyarság ennek ellenére mindmáig kollektív bűnös. Egy megtörtént genocídium-kísérletet nem lehet olcsó bocsánatkérésekkel elintézni. Politikai gesztusra van szükség, amely elítéli Eduard Benešnek a felvidéki magyarok és a szudétanémetek kiirtását szolgáló dekrétumait, és kimondja, hogy a felvidéki magyarság nem kollektív bűnös. Úgy legyen!
Tarics Péter
{iarelatednews articleid=”38602,38557,38597,37502″}
