A helyi televíziós filmek XIX. nemzetközi kassai Arany Koldus Fesztiváljának (2013. június 11-15.) előestéjén került sor egy dokumentumfilm bemutatására (30´) a komáromi zsidó közösségről.
A film vetítésére, illetve magára a filmre is találó a rendhagyó megfogalmazás, mert a rangos nemzetközi megmérettetés hivatalos programjában ez a vetítés nem szerepel, maguk a szervezők a film kapcsán a „speciális” kategóriáról beszélnek. Jómagam is az eseményről jeles budapesti barátomon keresztül vettem tudomást, akit a svájci szerzőpáros invitált Kassára, s az általa villámpostán átküldött időpont alapján jutottam el a rendezvényre.
Rendhagyó volt a vetítés színhelye is, mert a kassai Puskin utcai zsinagógában került sor. A filmbemutató előtt rövid tájékoztatót adott a zsinagóga történetéből Milan Kolcún, az ismert kassai idegenvezető és lokálpatrióta. Kassa a XIX. század második felében, de különösen a XX. század első felében fontos központja volt a zsidó hitéletnek és kultúrának, amit az is tanúsít, hogy a két világháború között a város minden ötödik lakója zsidó volt.
A közösség négy irányzata között domináns szerepet játszott a neológ irányzat, amely Oelschläger (Őry) Lajos és Boskó Zoltán tervei alapján az ortodox zsinagóga közelében építette fel saját zsinagógáját. (Oelschläger – Őry Lajos építész, Márai Sándor íróval, Gyula Košice szobrásszal és Juraj Jakubisko rendezővel Kassa Európa Kulturális Fővárosa 2013 reklámarca.) Az építészeti szempontból is egyedi elemeket tartalmazó épületet 1927-ben adták át, amely közel két évtized után megrázó események színtere lett. 1944-ben a zsidóüldözés idején több ezer kassai zsidót gyűjtöttek itt össze, akik embertelen és kiszolgáltatott körülmények között vártak sorsuk beteljesedésére.
Jól példázza megrázó helyzetüket azok a kétségbeejtő üzenetek, amelyeket a zsinagóga falára grafit ceruzával írtak szeretteiknek, s amelyek közül az egyik így hangzik: Itt vagyunk 1944.IV.27. Nem tudni hová visznek. Tibi. S a máig égbe kiáltó számok: a több mint 12 ezer deportált kassai zsidóból alig ötszázan élték túl a holokausztot, ma a hitközségnek 250 tagja van.
Két héttel ezelőtt a kassai vasútállomáson is látható volt a magyarországi Élet Menete Alapítvány vándorkiállítása, amely egy korabeli vagonban dokumentálta a magyarországi zsidóság megrendítő és szívszorító pusztulását.
A film, amelynek címét a Peter és Susanne Scheiner páros (Svájc) a Naiv álmok? címet adta, s alcímnek: Egy zsidó hitközség dacolása az elmúlással, egy testvérpár – Paszternák Tamás és András – történetén keresztül mutatja be a komáromi zsidóság múltját és jelenét. Többek között azt is, hogy a második világháború előtt a városban 2743 zsidó élt, akik közül 248-an élték túl a holokausztot és jelenleg a zsidó hitközségnek 45 bejegyzett tagja van.
A film alaptörténete: a két testvér, akiket a nagymama igyekszik az elődök és a hagyományok tiszteletére nevelni (Minden tisztelet a pótolhatatlan nagymamáknak és nagypapáknak!) már középiskolásokként azon fáradoznak, hogy életet leheljenek a kicsiny zsidó közösség életébe Komáromban. Kezdetben imádságos találkozókat szerveztek a zsidó ünnepek alkalmából, kulturális találkozókat hoztak össze és elindították a közösség kiadványát Hitközségi Híradó címmel. Több mint egy évtizedes erőfeszítéseik összegzésére 2011-ben kerül sor, amikor a hitközség megalakulásának 220. évfordulója alkalmából sikerült összehozni a Komáromban élő és onnan elszármazott zsidókat (közben a szelíd nagymama 100 éves lett!), közöttük Scheiner Pétert is, aki szintén komáromi. Komáromban a zsidóság megjelenése sokkal korábban történt, mert már a 13. századból vannak adatok a jelenlétükről. A közösség története mellett, amelyről az ismert helytörténész, Mácza Mihály számol be, de szó esik a zsidók és a nem zsidók együttéléséről Komáromban, illetve központjuk, a Menház rekonstrukciójáról, amelyet a szponzorok és a város segítségével sikerült felújítani.
A film arról is szól, hogy a zsidó közösség megtalálta helyét a város életében, de szól az aggodalmakról és félelmekről is egyaránt. Mert itt is terítékre kerül az ismert kórkép: amíg a politika banalitásként és túlérzékenységként kezeli a zsidógyűlölet akut megnyilvánulásait, addig a kisebbségi közösség az antiszemitizmus növekedéséről beszél itthon és külföldön egyaránt. Számunkra, kisebbségi megközelítés a közelebb való, mert szomorú tapasztalataink igazolják, hogy az időben leadott S. O. S. jelzéseink nem találtak értő fülekre és velünk szolidáris lelkekre, ami végső kifejlettében az jelentette, hogy ismét rajtunk – sokadszor! – csattant az ostor.
A film számunkra – itteni magyarok számára is – több tanulsággal szolgál. Jó hallani, hogy Komáromot Jókai és Lehár városaként aposztrofálja; a hitközség és a környékbeli zsidók magyar nyelven nyilatkoznak, ami igazolja azt a tételt, hogy a Monarchiabeli és Kárpát medencei zsidóság elsődlegesen hungarofil volt, s csak a huszadik század kataklizmái és értelmetlen határtologatásai jelentettek elbizonytalanodást és változást ezen a téren.
De talán a legfontosabb: a zsidók közel hatezer éves történelme, ebből közel kétezer esztendő diaszpórában, szintén olyan kútforrás, ami tanulságokkal szolgálhat kisebbségi sorsunk értelmesebb vállalásában, gyökereinkhez való viszonyulásunkban, hagyományaink tiszteletében, megtartásában és továbbadásában, illetve az egymásra odafigyelő és éltető szolidaritás gyakorlásában.
A film felvillant bizonyos eklektikus és szubjektív elemeket; a dramaturgiáját is lehetne bírálni, de ezt nem teszem, mert értékének azt látom, hogy egy kisebbségi közösség életéről alkot tablót s egyben kérdéseket vet fel, valamint válaszokat is ad. Eddig két helyen mutatták be Szlovákiában: Trencsénteplicen és Kassán. Komárom városának elöljárósága nem mutatott érdeklődést a film ottani bemutatása iránt!
A filmvetítést követő beszélgetésen sok érdekes kérdés hangzott el. A kommunikációban dominált a szlovák és az angol nyelv. Egyedül a társalkotó, Susanne Scheiner szájából hangzottak el borúsabb megfogalmazások a komáromi zsidó közösség jövőjével kapcsolatban, a többség a rasszizmus, nacionalizmus és antiszemitizmus avíttságáról és elutasításáról beszélt, illetve a megbocsátás, a szeretet és a szolidaritás szükségességéről mindennapi életünkben , az emberek és közösségek kapcsolatában.
Máté László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”39767,39721,39557″}
