Csehszlovákia Kommunista Pártja viszonylag békés úton átadta a hatalmat az akkor még közös országban az emberjogi mozgalmaknak. A bársonyos forradalom kifejezés alatt többnyire az 1989. november 17-e és december 29-e között lezajlott eseményeket értik, és ennek megfelelően az esemény évfordulóját is november 17-én ünneplik Csehország- és Szlovákia-szerte. Bár a folyamat valójában már 1989 nyarán beindult.
1989. július 6-án ugyanis Mihail Gorbacsov Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára Strasbourgban az Európa Tanács előtt tartott beszédében kijelentette, hogy a Szovjetunió nem fog a reformok útjába állni Kelet-Európában. Ezután már csak idő kérdése volt, mikor buknak meg a birodalom varsói, budapesti, kelet-berlini, prágai és bukaresti helytartói. A kommunizmus lengyel, magyar és kelet-német bukása azután 1989 augusztusa és októbere közt megindította a tüntetéseket a csehszlovák rendszer ellen Prágában és Brünnben is. Peter Bender német történész és újságíró szerint „a keleti blokk kommunista vezetői 1989-ben már nem voltak elég biztosak sem a pártjukban, sem az általuk képviselt ügyben, legkevésbé pedig saját magukban ahhoz, hogy tenni tudjanak valamit népeik forradalmi megmozdulásai ellen”. Bender szerint 1989 forradalmárai szokatlanul vegyes csoportot alkottak. „Reform kommunistákból, szociáldemokratákból, liberális értelmiségiekből, nacionalistákból, a piacgazdálkodás híveiből, egyházi aktivistákból, szakszervezetisekből, pacifistákból, néhány hagyományhű trockistából és egyebekből tevődtek össze. Az erőszak-ellenesség volt az egyetlen, amely összekötötte őket.”
Ebben a forradalmi hangulatban került sor 1989. november 17-én Prágában az Albertov diáknegyedben a főiskolások összejövetelére, amelyet a cseh főiskolák 1939-es náci Németország általi bezárásának emlékére tartottak. Az összejövetelt a Szocialista Ifjúsági Szervezet kezdeményezte, ám a hivatalos rész befejezése után a tömeg nem oszlott fel, hanem elindult a városközpont felé. A Nemzeti Színház mögött azonban a különleges egységek útjukat állták, és a Národní Třídán brutális összecsapásra került sor köztük.
Bár a bársonyos forradalom kezdetének a prágai diáktüntetés dátumát, 1989. november 17-ét tartják, Pozsonyban egy nappal a prágai tüntetés előtt, november 16-án került sor arra a diáktüntetésre, amelynek mozgatórugója Ondrej Krajňák, a Nemzeti Emlékezet Hivatalának vezetője szerint „a diákok változás utáni vágya volt”. A pozsonyi diáktüntetés az akkori Béke téren (mai Hodža tér) kezdődött, majd a társadalmi problémákkal elégedetlen diákok a városközponton keresztül átvonultak az oktatási minisztérium Suvorovova (ma: Dobrovičova) utcai épülete elé, ahol egyebeken kívül Szlovákia Kommunista Pártjának akkori ideológiai főtitkárával, Gejza Šlapkával is beszélgetést folytattak. A diákok demokráciát követeltek, oktatási reformokat, a Szocialista Ifjúsági Szervezet megszüntetését és utazási lehetőségeket.
A prágai diáktüntetést a nemzetközi közvélemény is élesen elítélte, elsősorban annak köszönhetően, hogy a Szabad Európa Rádión keresztül gyorsan elterjedt a hír, hogy az összecsapás során meghalt egy diák, Martin Šmíd. Másnap azután a színházakban és a főiskolákon sztrájkbizottságokat szerveztek a brutális támadás kivizsgálása és a felelős személyek felelősségre vonása érdekében. Bár kezdetben az állambiztonsági erők igyekeztek a tüntetéseket elfojtani, egyre kevésbé tudtak fellépni a növekvő számú tüntető ellen. 1989. november 18-án megalakult a Civil Fórum, amelybe bekerültek a Charta ’77 mozgalom emberjogi vezetői is. A Fórum célja az volt, hogy összefogja és megszervezze a különböző ellenzéki csoportokat, és hogy a kormánnyal tárgyalásokba kezdjen. Szlovákiában pedig létrejött a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom, amelynek célja elsősorban az első szabad választások feladatainak meghatározása volt. A szlovákiai főiskolákon is megalakultak a koordinációs bizottságok, és a pozsonyi Hviezdoslav téren november 21-én tartott nagy tüntetésen a prágai eseményeket kivizsgáló vizsgálóbizottság létrehozását, a társadalom akkori helyzetéért felelős korrumpálódott politikai és kormányzati képviselők távozását, pluralista politikát, erőszakmentes társadalmi vitát és a média rendelkezésre bocsátását követelték valamennyi politikai és társadalmi mozgalom számára, valamint felszólítottak a november 29-ei általános sztrájkba való bekapcsolódásba is.
November 24-én azután leváltották Miloš Jakešt, Csehszlovákia Kommunista Pártjának akkori főtitkárát, a november 27-re meghirdetett általános sztrájk pedig megmutatta, hogy a régi kormányzat társadalmi támogató bázis nélkül maradt, és néhány nap múlva össze is omlott. November 29-én véget ért a kommunista párt politikai egyeduralma, és december 10-én Marián Čalfával az élén megalakult az új prágai kormány, amelynek tagjai közt 11 nem kommunista és 10 kommunista volt. December 12-én Pozsonyban is megalakul az új nem kommunista kormány, amelynek élén Milan Čič áll. December 28-án Alexander Dubček lett a parlament elnöke, Václav Havelt pedig december 29-én köztársasági elnökké választották. 1990. június 8–9-én megtartották az első szabad választásokat is, melyek megerősítették a bársonyos forradalom vezetőit, ugyanakkor a Nyilvánosság az Erőszak Ellen választási listáján kormányra juttattak több régi kommunistát is.
Ennyi volt 1989 novemberének története dióhéjban. Azzal, ami azóta történt, senki sem lehet maradéktalanul elégedett. Egyre gyakoribbak az olyan hangok, amelyek szerint 1989 novembere csak színjáték volt, a hatalom meg a vagyon átmenekítése, amelyben nekünk, polgároknak csupán statisztaszerep jutott. „Az akkori hangzatos „Minden munkával kezdődik” szavak mára növekvő munkanélküliségre és fokozódó szegénységre változtak. A beígért biztonság mélyen érintett valamennyiünket. A politikai elit az elmúlt 24 évben több ezer embert kergetett ki otthonaiból az utcára, csak hogy a gazdagok még gazdagabbak lehessenek” – olvasható például az elégedetlenség hangja a Visszavesszük az országunkat (berieme si spat svoju krajinu) c. honlapon a november 17-ei évforduló kapcsán. Hogy kiderül-e valaha is az igazság a bársonyos forradalommal kapcsolatban, kétséges. Tény viszont, hogy 1989 novemberében valószínűleg senki sem számított ilyen forgatókönyvre. Mi legalábbis nem ilyen jövőt szerettünk volna november őszén a köztereken „kicsengetni” magunknak.
Felvidék.ma, dé
{iarelatednews articleid=”31129,25382,9140,9059,42661″}
