Soha nem fordult még velem elő, hogy az őszinte döbbenet, a letaglózó iszonyat erejétől egyszerűen kiessen a kezemből és a földre hulljon a kezem között tartott lap. Most mégis megtörtént, midőn a Magyar Nemzet aktuális hétvégi magazinjában megjelent cikket olvastam. Az a két oldal – a huszonnegyedik és huszonötödik – egy életre az emlékezetembe égett. Zsáksötét – ez a címe Farkas Adrienne írásának, amely egy furcsa interjú: nincsenek benne újságírói kérdések, egyetlen, nagy lélegzetvétellel elmondott történet az egész.
A szerző meg is jegyzi: az iszonyú történetet elmesélő Annuska néni újságírói pályafutásának egyetlen olyan interjúalanya, akinél egyetlen betűnyit sem kellett igazítani a szövegen nyomdába küldés előtt, annyira tisztán fogalmazott. Arról, amiről az ember talán ha dadogva tudna beszélni…
A cikk a “Hadjárat nők ellen – Megszólalnak a második világháborúban megerőszakolt magyar áldozatok” alcímet viseli. Sorozatnak készül, melyben megszólalnak áldozatok és szemtanúk. Nem a sebek falszaggatása a cél, hanem épp ellenkezőleg: azok begyógyítása azzal, hogy végre őszintén beszélünk arról, amiről évtizedekig tilos és/vagy szégyen volt. Annuska néni legalábbis így élte meg: egy kicsit felszabadulhatott a rá nehezedő emlékek iszonyú súlya alól azzal, hogy beszélt róluk.
Történelmünk egy olyan kibeszéletlen fejezetéről van szó, ami mellett többé már – különösen Skrabski Fruzsina Elhallgatott gyalázat című filmje, s most már Farkas Adrienne cikksorozata után – nem lehet elmenni. A Magyar Nemzet kéri is azokat – áldozatokat és szemtanúkat – akik szeretnék elmesélni történetüket, keressék meg a szerkesztőséget (farkas.adrienne@mno.hu). A Felvidék.ma – a maga lehetőségei szerint – természetesen partner ebben, hiszen egészen biztos, hogy vannak kibeszéletlen rémtörténetek a határnak ezen az oldalán is.
Ezért is hát az alábbi ismertető…
A cikksorozat első részében Müller Jánosné Kovács Anna – Annuska néni – meséli el életét. Aki történetesen szlovák származású, a Sárospatakhoz közeli Végardón született 1928-ban: “Ebben a faluban sok szlovák élt, a nagymamám sem igen tudott magyarul, csak hozzám beszélt magyarul, mert én nem értettem a tótot”.
Egyszerű, dolgos emberek, nem gazdagok, de az öt gyermekes családnak megvan mindene, amit becsületes munkával be lehetett teremteni. Amit a világháború pokla aztán egy csapásra semmivé tett.
“Ez a dolog, ami velem történt, nagyon pontosan nem tudom megmondani a napot, a hónapot és az évet sem, hogy mikor, de ősszel volt, a háború vége felé. (…) Velem három román katona bánt el. Nem emlékszem, hogy tudtuk volna, hogy mit csinálnak azok ott hárman a repülőtéren, azt gondoltuk, hogy kószálók, vagy vigyáznak a hátrahagyott dolgokra. Ezek azt csinálták, hogy reggel elindultak, össze vissza kódorogtak, és minden házba bementek, és mindenütt – gondolom – kértek enni. Hozzánk is bejöttek, ott voltak egy egész délután. (…) Fiatalemberek voltak. Magyarul csak nagyon törve beszéltek. Estefelé elmentek. Látták, gondolom én, hogy nálunk nincs férfi, hanem csak anyám van a gyerekekkel. Este átmentem a szomszédba, mert anyám megkérte a szomszéd embert meg a feleségét, hogy hadd menjek hozzájuk éjszakára, mert féltett engem. Szomszédok voltunk, akkor olyan szokás volt, hogy a szomszédok mindenben segítettek egymásnak. A katonák aznap éjszaka be is mentek a lakásunkba, széjjelnéztek. Nappal láttak engem, de most nem voltam ott. Akkor átjöttek a szomszédhoz. A bácsi pedig mondta nekik, hogy az ő kislánya Kinder, hogy az még gyerek. Velem egyidős volt, csak olyan vékonyka, fejletlen. És akkor mutatta a bácsi, hogy én ott vagyok a földön. (…) Akkor engem elvittek. A bácsi, az a szomszéd bácsi örült is neki, hogy nem az ő lányát viszik, hanem engemet. Volt ott egy szalmakazal, és oda elvittek, és oda lefektettek engem. És… és… kettő a puskát tartotta rám, a harmadik meg fogott le engem. És én ordítottam és sírtam és kiabáltam, hogy Istenem, segíts meg. A háziak kijöttek az udvarra, és kiröhögtek engem, hogy hallottátok mit mondd, hogy az Isten segítse meg őtet. Gúnyoltak, mert örültek, hogy az ő lányuk megszabadult. A harmadik katona letépte rólam a ruhát, a bugyit, mindent és ledöntött. (…) Borzalmasan fájdalmas volt, ordítottam, még kislány voltam. Ezek katonák voltak, talán ezt már sok helyen megcsinálták, nem sajnáltak. Sorban jöttek rám. Elvégezték a dolgukat, és a szomszédba már nem vittek vissza, hanem vittek ki a köves utcára, muszáj volt mennem, pedig alig tudtam járni. (…) Elengedtek, és a szántóföldeken keresztül hazamentem. Édesanyám meg ordított az udvaron, sírt nagyon. Sejtette, hogy mi fog történni velem, ő is rájött, hogy ezek voltak nálunk délután. Persze nem volt meleg vizünk – senkinek sem volt akkor – kértem édesanyámat, hogy hozzon egy lavór vizet, és abban a jéghideg vízben mosakodtam meg. Tiszta vér voltam. Azóta mindig, amikor lefekszem az ágyba, összerándulok, “feldob az ideg”. Ez a rettegés akkor belém ivódott, és azóta sem tudok szabadulni tőle.
Annak az éjszakának a súlya Annuska néni egész életére ránehezedett. A megaláztatásoktól nem tudott szabadulni a későbbiekben sem: udvarlója, amint tudomására hozták, hogy mi történt a fiatal Kovács Annával, nem ment hozzá többé. “Állandóan álltam a kapuban, és vártam. Amikor már férjnél voltam, és már két gyerekem is volt, akkor elmesélte valaki, hogy társaságban hallotta, hogy egy ember azt meséli, hogy tudjátok-e, hogy ez a Jancsi nevű fiú miért nem vette el Kovács Annát.. Ez az illető eldicsekedett vele, hogy ő ijesztette el a fiút azzal, hogy elmesélte neki, mi történt velem. Én ezt nagy-nagy szégyennek, egy gyalázatnak tartottam akkor, én akkor ezt így éreztem, és állandóan sírtam. Még a mai napig is sírok. Még sosem volt eddig lehetőségem szégyenkezés nélkül elbeszélni a történteket, csak most”.
Ez Müller Jánosné Annuska néni története, ahogy azt a Magyar Nemzet újságírójának elmesélte. Felvettem a földről a leesett lapot, de hamar “megbántam”, az iszonyat a túloldalt folytatódott. Hadd idézzek röviden hát a “Lövés a pincében” címet viselő írásból is, mert így lesz kerek ez az ismertető.
Ez a történet a most 92 éves holland Anna Boom életéről szól, aki Budapesten élte át a magyar főváros ostromát – ápolónő volt a budai Sziklakórházban.
“Szóltak, hogy az Úri utcában orvosra lenne szükség. (…) A ház ajtajából semmi sem maradt. Bementek az egykor gyönyörű, romokban álló épületbe. Megtalálták a pincelejárót. A pincéből nevetés hallatszott, a levegőt betöltötte a bor és az izzadt, mosdatlan férfitestek szaga. Anna követte Ottót. Alig láttak valamit, nagyon sötét volt. Bementek a pincébe. A földön két kislány feküdt. Félmeztelen lányok, egyikük sem idősebb tizenkét évesnél. Orosz katonák feküdtek rajtuk, letolt nadrággal. A lányok hangosan sikítottak. Anna megpillantott egy vaskályhához kötözött férfit és egy nőt – ők lehettek a szülők. Kiabáltak a katonáknak, hogy hagyják abba. Anna és Ottó dermedten nézték a jelenetet. Az oroszok nem foglalkoztak velük, tök részegek voltak. Azok ketten, akik a lányokon feküdtek, most végeztek, nagy nehezen feltápászkodtak, és eltámolyogtak a következő pince felé vezető ajtó irányába. Néhány másik orosz, akik addig egy sarokból nézték, mi történik, velük tartott. Már csak egy orosz maradt ott. Fiatal fiú, ő került sorra utoljára. A lányok félig ájultan feküdtek a földön. Egyikük, szemlátomást az idősebbik, erősen vérzett, valósággal szétszakították. A szülők egyre csak üvöltöttek. A fiatal orosz hasba szúrta őket a szuronyával. Csönd lett. A katona ráült a kisebbik lányra.
Annában ekkor megpattant valami. Véget akart vetni ennek. Azonnal. Odalépett az oroszhoz, a pisztolyt a fejéhez tartotta, és meghúzta a ravaszt…”
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
