Száz évvel ezelőtt, 1914-ben tört ki az első világháború. Szeptember 25-én az orosz csapatok az Uzsoki-szoroson benyomultak Magyarországra, miután az osztrák-magyar csapatok vereséget szenvedtek a lembergi csatában (IX.6-11.).
Egy jelentős területet foglaltak el, többek között Bártfát is annak ellenére, hogy a Mazuri-tavaknál vereséget szenvedtek a németektől (IX.7-13.). December 4-én Limanovánál (Galícia) a német és osztrák-magyar csapatok visszanyomták az oroszokat. Ezután kiszorították csapataikat a Magyar Királyság területéről. A következő évben azonban a cári csapatok ismét benyomultak a Kárpátokba (I.27). Április 2-13. között sikerült a Monarchia hadseregének az oroszokat ismét kiszorítani az országból.
Felsőkomárnok, lengyelül Komorniki Wyżne, szlovákul Vyšný Komárnik az egykori Sáros vármegye északi határán, a régi magyar-lengyel határ mentén fekszik, az ősi magyar-lengyel kereskedelmi út mentén. Zömmel ruszinok lakták. Jelenleg 73 lakossal rendelkezik. Tőle északra a Duklai-hágón át jutunk a lengyelországi Barwinekre. A két település közti távolság mindössze 3,5 km.
Az első világháború alatt a fent említett első orosz betörés alkalmával a település elpusztult, de Kecskemét városa segítségével újraépült. Székelyné Kőrös Ilona írása e település történetének ezzel az ezidáig elhanyagolt, ám szívet melengető részével foglalkozik. Kecskeméten erre emlékeztet a Felsőkomárnok utca.
Ez a történet is mutatja, hogy az egykori Magyarországon működött az emberi szolidaritás nemzetiségtől függetlenül és a 20. századi gyűlölködés, sőt önzés nem volt jellemző. Ez megmutatkozott már akkor is, amikor 1887-ben Eperjes leégett, az egész ország megmozdult, majd segítette az újjáépítést.
„Kiskecskemét”
Kecskemét és Felsőkomárnok kapcsolata az első világháború idején
Az első világháború idején Kecskemét – más városokhoz hasonlóan – folyamatosan, és egyre nagyobb terheket vállalva, egyre több áldozatkészséget tanúsítva, viselte a hátországot sújtó mindennapi háborús gondokat. A munkaképes korú férfilakosság mozgósítása mellett súlyosan érintette a várost a hadi ellátás, az újabb katonai egységek elszállásolása, az internáltak fogadása, a Kecskemétre szállított több ezer sebesült katona elhelyezése és ápolása. A drágaság, az élelmiszerhiány, a tüzelőanyag hiánya, a munkaerőhiány, a csonka családok problémái, a gyermekvédelem feladatai; a középületek igénybevétele és a gazdasági problémák nyomán kialakult társadalmi feszültségek a városvezetés minden erejét igénybe vették.
Mindezek ellenére a szolidaritás szép példáival találkozhatunk a háborús esztendők során. 1916-ban, a románok erdélyi betörését követően számos menekült érkezett Kecskemétre is, ahol hajlékkal, étellel és szeretettel fogadták őket.
Még korábban, 1915-ben az oroszok által felégetett, elpusztított kárpáti – felvidéki – falvak újjáépítésében is részt vett a város. Nem kevés anyagi áldozattal és személyes munkával Felsőkomárnok újjáépítésére vállalkoztak. Nem voltak egyedül ebben az akcióban, Debrecen például Zboró (a híres Rákóczi emlékhely) számára nyújtott segítséget.
Az első világháború (1914 -18) száz éves évfordulójáról való megemlékezések keretében kecskeméti hagyományőrző civil szervezetek szeretnék felvenni a kapcsolatot a száz éve Kecskemét által újjáépített Felsőkomárnok település lakóival, keresik a korabeli történet fellelhető emlékeit, és egy történelmi emléktúra keretében szeretnék felkeresni ezt a Kecskeméttől távoli helységet. Bár köztudott, hogy Felsőkomárnok ma kevés lakost számláló, kicsiny település, s talán már magyarul tudó sincs közöttük, azért bíznak a kedvező fogadtatásban…
Kecskemét 1913-ban megválasztott polgármestere, Sándor István az alábbiakat írta a korabeli akcióról (ahogyan ő fogalmazta: a kárpáti falvak felépítéséről) és a társaival tett felvidéki útról. „1914-15 telén az oroszok a Kárpátok között belül voltak a magyar határon s azon a területen némely községek egészen, más községek részben leégtek, vagy egészen megsemmisültek, mert mikor azon a környéken jártunk, jobbra-balra láttunk valamennyi gyümölcsfát és alatta sok hamut. Ott t.i. a házak nagyobbára fából épülnek. Gróf Ráday Gedeon, Györffy Pál főjegyző, Katona József szövetkezeti igazgató [Lapszéli kiegészítés: Szegedi György gazdasági tanácsnok] és még páran voltak velünk s az eperjesi állomáson kora reggel Szinyei Merse István, a felső megyék kormánybiztosa, továbbá Szigethy nevű főszolgabíró és Szepesházy Imre országgyűlési képviselő vártak bennünket. Két autón mentünk, elhaladtunk Kapuvára alatt, ahol ütközet is volt. Egy másik helyen is láttunk katonai állásokat, lövészárkokat, de e háborúra jellemző volt, hogy az ősszel ásott lövészárkok még egészen kezdetlegesek voltak, a tavasszal készültek már ennél sokkal jobbak, (de valamennyi messze mögötte maradt azoknak, amelyeket 1917. januárban a 38-asoknál Volhyniában láttunk.) Az embernek az esze megállt, hogy amikor már az 1902-iki orosz-japán háborúban is, majd mindkét Balkán-háborúban nagy szerepe volt a lövészárkoknak, mindenik helyen ott voltak a mi hadseregünk katonai attaséi és ott szerzett tapasztalataikból a hadsereg ilyen keveset tudott értékesíteni. Kérdéseinkre az urak a legteljesebb határozottsággal jelentették ki, hogy az ottani rutén nép magatartása ellen semmiféle kifogás nem merült föl s Szinyei Merse mondta, hogy egész területén a hadbíróság csak egyetlen rutént, egy községi bírót akasztott föl, akinek megmentésére ő már későn érkezett s akinek a bűne az volt, hogy az éjjel rajta ütött oroszok szurony közé fogták s kényszerítették, hogy nekik az utat mutassa. Egyébként kellemes volt látni, ha egy-egy rutén faluban megálltunk, a nép milyen tisztelettel és ragaszkodással vette körül különösen a főszolgabírót, de a többi urat is, akikkel saját nyelvén meg tudta magát értetni. Érintettük a híres Zborót is, ahol a házakat már Debrecen építtette, megtekintettük ott a Rákóczi kastélyt is, melynek téglakerítés közé fogott hatalmas kertje mellett állottak némely helyütt félig megégve azok az ősi hársak, melyek alól II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk több parancsát úgy küldötte szét, hogy „kelt a száz hárs alatt”. Itt feltűnt nekünk, hogy amikor a várkastély egyik tornya alá bementünk, ott egy magas boltívű termet találtunk, négy íves fallal, melynek egyik sarka alatt, tehát ott, ahol a magas boltív két fala összeért, volt a bejárás. Ez építészeti és technikai csoda megragadott bennünket. Részint hallomásból, részint könyvbeli adatok alapján megtudtam, hogy pár száz évvel ezelőttről eredő, Magyarországon, de külföldön is összesen valami 7 vagy 8 ilyen építkezést lehet találni, ahol valamelyik akkori építész előállította ezt a technikai csodát, ahol a négy összeboruló boltív három sarka erős oszlopokon nyugodott, negyedik sarka alatt azonban nem volt ilyen oszlop, hanem, mint itt is, bejárati nyílás. Az ilyen különlegesen épített boltíves helyiségek mégis nyugodtan kiállták századok viharait. Ebédre Szepesházy Imre vendégei voltunk, kinek kúriájában egész télen oroszok tanyáztak, az összes bútorokat feltüzelték és a helyiségekben távozásukkor egy méter vastagon állt a piszok és a trágya, amit csak nagy munkával és sok fuvarral lehetett eltávolítani s ott létünkkor is csak innen-onnan összeszedett pár asztal és néhány szék állott rendelkezésünkre. Ebéd után a Duklai-szoroshoz autóztunk, ahol kissé félre az országúttól és a vízmosások között megközelíthetően állott Felsőkomárnok község, melyet felépítésre kiválasztottunk s mely a Duklai-szoros közelében a galíciai határhoz legközelebb eső község volt. Pár kilométerre átmentünk Galíciába is, s aztán Bártfa felé vettük utunkat. A gyönyörű fekvésű, a városhoz több km. távolságban fekvő Bártfa fürdőt is megtekintettük, ahol a fürdőigazgató szolgált magyarázattal, közben másik autónk defekt miatt elmaradt és mikor a hibát helyrehozva sötét este a vasúti állomás mellett megjelent, Szinyei Merse István megkönnyebbülve sóhajtott föl s mikor a sóhajtás okát kérdeztük elmondotta, hogy gumi hiány miatt az autók már olyan állapotban vannak, hogy ezelőtt pár héttel a miniszterelnök és más előkelőségek ezt az utat tíz autóval indulva tették meg, ezek közül több autó már közben lemaradt s a vasúti állomást egyetlen egy sem tudta elérni és íme most, mindkét autónk szerencsésen megérkezett.
[….] Felsőkomárnokról visszatérve újult erővel fogtam a község felépítéséhez szükséges összegek összegyűjtéséhez és tényleg, ama házanként 600 korona, melyet egyesek összeadtak, [A házak száma hiányzik a szövegből] ház felépítését tette lehetővé. Az ezen felül összegyűlt kisebb adományokból pedig papjuk kérésére már 1915-16. telére nagyobb összeget küldtünk, mert enélkül a község lakossága jó részt éhen halt volna. Ezeket a dolgokat, valamint 1916-ban az elpusztult házak felépítését Györffy Pál főjegyző, a községnek más községben lakó papja segítségével intézte. Felsőkomárnokkal szemben vállalt kötelezettségünket a fentiekkel szépen teljesítettük, sőt a községháza felépítésére szükséges összeget a közgyűlés megszavazta és elküldötte.”
A Kecskeméti Katolikus Legényegylet 1915. szeptember 8-án a vasútkertben hangversennyel és tűzijátékkal összekötött kerti ünnepélyt és népmulatságot szervezett „a háborúdúlta Sárosmegyében felépítendő Kiskecskemét javára”. A rendezvény keretében bemutatták Váry István Kiskecskemét című, a témához kapcsolódó alkalmi színjátékát. Váry István fiatal jogász, író, újságíró volt, a 20. századi Kecskemét ismert alakja, helytörténeti kutatással is foglalkozott. Az egyfelvonásos színjáték a korabeli helyi híradások szerint a háború befejezése után történik, „a diadalmas béke derűs napjaiban, egy, az oroszok által feldúlt felvidéki falu helyén a kecskemétiek áldozatkészsége folytán felépített új községben, Kiskecskeméten.” Szereplői: a kecskeméti katolikus kántor (Jambrek Nándor), kiskecskeméti bíró (Papp Mihály), felesége a bíróné (Benkes Giza), kiskecskeméti tanítónő (Demcsák Terike), rokkant katona (Igács Gábor). A darabot még több alkalommal előadták a további jótékonysági rendezvények során.
Székelyné Kőrösi Ilona, történész főmuzeológus a Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesület elnöke, Kecskemét klio.ilona@t-online.hu
BZ, Felvidék.ma
