A Dunaszerdahelyi Járási Pártbizottság vezető titkárával, Magyarics Vincével 11 éve készült beszélgetésem befejező része következik.
Ő is, és hozzá hasonlóan a DAC hőskorszakának más kulcsemberei, a temetőben pihennek már.
Mint az előzőekben közöltük, a csapat tagjai – a volt Csehszlovákia törvényes keretei között – a Dunaszerdahelyi járás szövetkezeteiben nyertek alkalmazást, s mivel ott nem kellett a jövedelmük után adót fizetni, jól kerestek.
Magyarics Vince: „Már önmagában a tény, hogy az olyan hírneves csapatok, mint a prágai Sparta vagy Dukla, a pozsonyi Slovan, később pedig a müncheni Bayern Dunaszerdahelyen mérkőzött, mindenfelé óriási visszhangra talált. A díszvacsorákon bizony nem egyszer elhangzott, hogy a sorsolás után sokáig keresték a térképen Dunaszerdahelyt, míg végre megtalálták. Volt idő – s ezt a külföldi szakvezetők képtelenek voltak megérteni, hogyan történhetett, – hogy a szlovák fővárosnak nem volt képviselete a legfelsőbb bajnokságban, Dunaszerdahelynek viszont igen!
Meg is kérdezte tőlem egyszer az egyik külföldi menedzser, hogy vajon tudom-e, mennyire van a szlovák főváros az elsőligától? Az élcet már ismertem, de azért jólesett hallani, hogy más mondja – negyvenöt kilométerre! Még Lipcsében járva is láttam DAC-feliratot a pálya körül, a cseh városokról nem is szólva. Bárhol megfordult az ember, mindenütt találkozott az egyesület nevével. Ha pedig DS jelzésű autómból kiszálltam, nyomban megoldódott az emberek nyelve, akik általában azt kérdezték, hogy mit jelent a DAC klubnév, és mi a titka, hogy ilyen jók vagyunk?
Mint már említettem, ha tehettem, ott voltam a meccseken, sőt az edzésekre is kijártam. A legszebb emlékem talán a Csehszlovák Kupa elnyerése volt 1987-ben. Ott voltam én is Koprivnicében, láthattam nemcsak az öldöklő csatát, hanem azt is, hogy a vereség után sírvafakadnak a Sparta nagy nevű játékosai…A Sparta vezetőit a kupadöntő után meghívtuk egy „kávéra”, – közben eltűnt a karácsonyra kapott díszes esernyőm, – talán a pohárköszöntő alatt tette el valaki emlékbe. Érdekes volt a kijevi Dinamo elleni hazai barátságos meccsünk is – a félidőben 1:0-ra vezettünk, s én nem győztem nyugtatgatni a kijevi funkcionáriusokat, ne csüggedjenek, biztosra veszem, hogy döntetlen lesz a vége. Így is történt, ők viszont nem jöttek el a bankettre.
Megsértődtek, mert azt hitték, hogy én „intéztem el” az 1:1-et. Sokan kérdezik tőlem, hogy vajon meddig lesz Dunaszerdahelyen elsőliga? Én ilyenkor mindig visszakérdezek: – tud Ön mondani egy olyan szlovákiai, sőt: csehországi csapatot, amelyik még nem esett ki az elsőligából? A választ általában meg sem várom, mert néhány elsőligás újoncot leszámítva, – azokra gondolok, akik egyesületük történetében először szerepeltek a legmagasabb osztályban – senki más nem büszkélkedhet ilyen eredményességgel. Csakis a DAC!
Ezért megjósolhatom: a mi csapatunk sohasem búcsúzik el a legjobbak mezőnyétől!” Miközben a tizenegy éve készült beszélgetést szerkesztgettem, eszembe villant, hogy a DAC futballcsapata hungarikumnak számít, hiszen a hihetetlenül gazdag magyar labdarúgás történetében még sohasem volt olyan élvonalbeli együttes, melynek tagjai földműves szövetkezetek alkalmazottai lettek volna! Ma már kevés magyar játékos szerepel a sárga-kék színekben, de a szurkolók zöme még mindig magyar. Hűségességük ritkaságszámba megy. Olyanok ők, mint Szepesi György volt az Aranycsapat esetében: ők a tizenkettedik játékos!
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László
{iarelatednews articleid=”45924″}
