Százd, az én kis falum csak látszólag egy álmos, unalmas falu, aki vállalkozik, hogy alámerül, az itt igazi kincsekre bukkanhat. Mint például a római katolikus templom, amely nemcsak földrajzilag van a falu közepén, de az az érzésem, hogy az itt élő emberek életét is meghatározza.
Emlékszem, kisgyerekként azzal töltöttem ki az unalmas vasárnapi miséket, hogy a falakon látható furcsa ábrákat tanulmányoztam. A különös alakok, amelyek mintha a tisztelendő atya prédikációját illusztrálandó lettek volna ott, mikor a szentekről beszélt. Sokáig olyannak képzeltem el a „mennyek országát”, amilyennek itt láttam.
Csak később tudtam meg, hogy nem véletlenül fogták meg akkor az én lelkemet azok a képek, merthogy azok valódi kincsek, amiket még a középkorból örökítettek ránk az elődeink.
Máig emlékszem rá, mikor apu kezembe adta az első tanulmányt a faliképekről.
A tanulmányban a képek keletkezésének az idejét a 14. századra datálták, és akkor még egy Niccolo di Tomasso nevű itáliai mesternek tulajdonították a szerzőséget, amit azonban a legújabb kutatások már cáfolnak, és egyetértenek abban, hogy egy Giotto tanítvány volt a képek alkotója.
A vizsgálatok most is tartanak, és az az érzésem, hogy még sokáig tartani is fognak. Külön szerencsémnek tartom, hogy ennek a történetnek én is az egyik kezdeményezője lehettem.
Még 2007-ben levélben kerestem meg dr. Prokopp Mária művészettörténészt, akiről tudtam, hogy a Felvidéken található freskók és faliképek a szívügye, könyvei is jelentek meg erről a témáról – és kértem a segítségét.
Akkoriban ugyanis elég siralmasnak látszott a faliképek sorsa. A restaurálásuk ugyan már a hatodik éve zajlott, de a munka csak vontatottan haladt. A mester időnként megjelent, fél nap alatt elvégezte a penzumát, aztán hónapokig újra nem láttuk – a templom pedig közben üresen állt, mivel a hívek kiköltöztek belőle.
Én akkor hallottam a professzor asszonyról egy könyve megjelenése kapcsán, és úgy gondoltam, hogy a faliképek ügyét is elő tudná mozdítani.
A következő évben el is jött; és én egy roppant közvetlen, szimpatikus embert ismertem meg, aki az előadás módjával le tudja bilincselni az embereket. Mint kiderült, a százdi faliképek nem voltak ismeretlenek előtte, és azóta is művészi jelentőségüknek a legnagyobb propagálója.
Folytatás következik.
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”49729,49062,37069,49788″}
