A Karácsony az év legszebb ünnepe, kivéve azoknak, akik kénytelenek idegenben, szeretteiktől elszakítva tölteni a szentestét – még azt is a sors különös kegyelmének tartva, ha legalább a család együtt maradhat, és szeretteikbe kapaszkodhatnak a nehéz időkben. Ők, kétezer évvel a betlehemi történet után, a kis Jézus családjának a kálváriáját élték újra. Ugyanis, a XX. század történelme, és a XXI. század jelenvalósága sajnos bőven produkált és produkál ilyen eseményeket, és mi ezen az estén egy ima erejéig emlékezzünk meg mindazokról, akik a világon bárhol, ma is kénytelenek távol az otthonuktól, sokszor éhezve, fázva megélni ezt az estét. Ők valóban, csak abban bízhatnak, hogy a Megváltó születése számukra is elhozza a megváltást. Az ő kálváriájuk is arra int minket, hogy becsüljük meg, hogy mi biztonságban, fűtött szobában élhetjük meg a Szentestét!
Mert bizony, itt, a mi tájainkon se volt ez mindig így, amikor az emberek legalantasabb ösztönei szabadultak el. Erre emlékezve, egy rövid szemelvényt választottunk, visszaemlékezést a hontalanság éveire:
„…Egy-két nap múlva tartottuk a karácsony estét. Szerencsére a vagonba karácsonyfát is tettek, csak szaloncukor nem volt. Édesanyám és nyanyám nem tudom honnan, vettek fehér papírt és szép formára nyírták. Formára vagdalt kenyérhéjat csomagoltunk bele. Édesanyám mondta, hogy a Jézuska nem tudja, hogy Csehországba vittek minket és hova kell a karácsonyfát vinni, de jövőre már fogja tudni, és nem nekünk kell készíteni.”
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50700,50481,50464,50402″}
