Tartok azoktól az emberektől, akik primitív indulataik és ösztöneik közüggyé tételére használják a világhálót, mert jó sor(s)uknak köszönhetően hivatalos megmondó emberekké válhattak, s úgy gondolják, nekik 2015 húsvét vasárnapján is szabad, joguk van gyalázni Krisztust, alantasabban, mint annak idején a kereszthalálra ítélői tették.
Tartok a primitív, saját önzésükbe süppedt, gondolkodni nem tudó emberektől. Attól a durvaságtól, kizárólagosságtól és erőszaktól, ami belőlük árad, ha rajtuk túlmutató dolgokkal szembesülnek. Romana Schlesingernek nem a szexuális orientáltsága probléma, hanem az emberi habitusa, amit ország-világ elé tárt a világhálón. Ezért azonban a világháló nem kárhoztatható.
Mert vannak helyek a világhálón is, ahová szívesen látogatok el, mert olyan írások találhatók ott, amelyek felüdülést jelentenek a szellemnek. A Česká pozice az egyik, mely „szabad emberek tájékoztatása” alcímmel határozza meg magát, s valóban a gondolkodók, a történések kapcsán megfogalmazott vélemények tárháza.
Idén izgalmas volt követni a franciaországi terrormerénylet kapcsán kibontakozott eszmecserét, melyet Tomáš Halík (vallásetikus-szociológus) indított el „Miért nem vagyok Charlie” című írásával. Tartalmas, tanulságos elmélkedések láttak napvilágot (néhány személyeskedő megnyilvánulás mellett) a portálon, túlmutattak a puszta eseményen. A szabadság eszményét vizsgálták, azt a kérdést feszegették, vannak-e korlátai annak, amit vélemény- és gondolatszabadságnak, sajtószabadságnak nevezünk, hol a határ szabadság, szabadosság és anarchia között, a szekuláris társadalmakban belefér-e a szabadság fogalmába a blaszfémia, a mások vallási meggyőződésének, szent dolgainak profanizálása és gyalázása, a blaszfémia. Ahogyan az egyfajta vitazáróként felfogható írás pszichológus szerzője fogalmazott: a vita Európa szellemi lényegéről szólt. Arról az Európáról, mely a zsidó – keresztény hagyományokból épült, és bár tagadja, sok ezer szállal kötődik e hagyományokhoz, nem csupán szellemtörténetében, hanem szabályrendszerében, a jogrendjében is. Nincs abban semmi erőszakoltság, ahogyan leírja: ha egy utcai járókelő a tömeg közepén hirtelen a mezítelen fenekét kezdi mutogatni a többieknek, gyorsan megérkezik a rendőrség és közbotrány okoztatásért (kihágásért) begyűjti őt. A rendőrség akkor nem mozdul, ha ugyanezt ezt művész teszi, előre bejelentve – performanszként, úgymond: művészi önkifejező műalkotásként… Az utcai járókelők nem botránkoznak meg, még meg is tapsolják a művészt, nevethetnek rajta – észre sem véve, mit üzen nekik a feléjük fordított ruhátlan fenék. Szóval: a szabadság-eszme sokfélesége itt feszül a mindennapjainkban.
Primitív szinten is. Sőt ott hatványozottan. A világháló világában bárki megtapasztalhatja. Sokan, igen sokan érzik szükségét, hogy legalantasabb indulataikat is világgá kiáltsák. Az elektronikus exhibicionizmus elharapózott, s másságukra és másságuk mindenek feletti védelmére kényes aktivisták (lásd Romana Schlesinger) a tőlük eltérően másak másságát képtelenek tolerálni. Nem tudom, az ilyen aktivisták – akik akár párttaggá válnak annak reményében, hogy egy országot terelgethetnek majd az általuk megálmodott más világ megteremtése felé – szoktak-e szabadságfilozófiai tanulmányokat, elmélkedéseket olvasni, jártasak-e a társadalomszociológiában, tudnak-e különbséget tenni liberalizmus és libertarianizmus (libertarizmus) között. Vagy csak boldogítani akarnak mindenkit a saját ösztönviláguk diktálta módon, a saját korlátlan szabadságuk tudatában, 2015 éven át megőrzött értéket tagadva, gyalázva…
-ngyr-, Felvidék.ma
