Csóti György, egykori zágrábi magyar nagykövet, országgyűlési képviselő június 28-án, a Szabadság Napján szabadon elmondott beszédének utólag leírt változata.
Tisztelt Klára asszony, Miniszter úr, Elnök úr, Igazgató úr, Polgármester úr, kedves Antall család, tisztelt Emlékezők, kedves Barátaim!
Huszonnégy esztendeje minden évben a Szabadság Napján, június 30-án, vagy a körüli napokban, kettős emlékezésre kerül sor itt a Somló hegyen: emlékezünk Antall Józsefre, a rendszerváltoztató miniszterelnökre, és arra az örömteli tényre, hogy az orosz csapatok végleg elhagyták Magyarország területét, hazánk megszabadult a 47 éven át tartó folyamatos megszállás alól.
A közel negyedszázad alatt sok szép, értékes gondolat elhangzott itt, a szónokok számba vették az akkori eseményeket, értékelték a Miniszterelnök érdemeit. Amikor felkérést kaptam a mai beszédre, nem tudtam, mit mondhatok még én ezek után. Az Antall József Baráti Társaság honlapján megnéztem a 2011-es jubileumi rendezvény eseményeit, és elolvastam néhai Miniszterelnökünk 24 évvel ezelőtt, itt Szent István kilátó előtt elmondott híres beszédét. Végül úgy döntöttem, könnyedre veszem a dolgot, elmondok olyan történeteket, amelyeket nem, vagy csak kevéssé ismer a közvélemény.
De hogy valami „veretes” is elhangozzon, egy idézettel kezdem. Méghozzá meglepő módon saját magamtól fogok idézni. Abból a beszédemből, melyet 2002. április 8-án mondtam Zágrábban, az Antall szobor előtt. Aki nem tudja, annak hirdetem, hogy a hálás horvátok, akiknek sokoldalú segítséget nyújtott a magyar miniszterelnök függetlenségük elnyerése érdekében, utcát neveztek el Antall Józsefről Zágrábban, és az utca közepén szobrot emeltek neki. A szobrot Stipe Mesic horvát köztársasági elnök és magyar partnere, Mádl Ferenc avatta fel 2002. március 11-én. A Magyar Nagykövetség 2002. április 8-án, a 70. születésnapon, koszorúzási ünnepséget rendezett a szobornál. (Erre azóta is minden évben sor kerül, az utóbbi években a zágrábi Ady Endre Kör szervezésében.) Ott volt a horvát külügyminiszter, Zágráb város polgármestere, a köztársasági elnök külpolitikai főtanácsadója, a helyi magyarok képviselői és sok más kiemelkedő személyiség. A horvátok tudták milyen sokat segített nekik Antall József, de nem sokan tudhatták, ki is volt ő tulajdonképpen. Ezért precízen, szinte definíció szerűen megfogalmaztam magamnak, és miután feltettem a szónoki kérdést „ki volt Antall József?”, a következő választ adtam:
„Mindenek előtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése után is mindig betartotta a törvényességet, és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni.
Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai, és ezen belül meghatározóan közép-európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek közös történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni.
Végül fia volt idősebb Antall Józsefnek, aki az oly sok szörnyűséget hozó XX. század derekán minisztériumi vezető beosztású köztisztviselőként lengyel menekültek, francia hadifoglyok és zsidó üldözöttek ezreit mentette meg, akiről hálából utcát neveztek el Lengyelországban, akinek tiszteletére emlékfát ültettek Jeruzsálemben, a Jadvashem kertjében, és aki politikusként a legnehezebb időkben szembeszállt mind a német, mind pedig az orosz megszállókkal. Az ifjabb Antall Józsefnek tehát volt honnan merítenie emberséget, magyarságot, európaiságot.”
A politikai pálya, melyet a XX. század végének kiemelkedő európai államférfije befutott, innen indult el, a Somló hegy tetejéről, a Szent István kilátóból. Tizenhárom évesen innen látta, hogy vonul ki az egyik megszálló hadsereg, és hogyan vonul be helyére a másik megszálló hadsereg. A német elment, az orosz bejött. Szinte biztos vagyok abban, hogy ennek a megrázó élménynek hatására határozta el, politikus lesz, apja nyomdokaiba lép, életét a haza és a nemzet ügyének szenteli.
Mert Antall József koránérő típus volt. Erre bizonyíték, hogy felsős gimnazista korában, talán 17 évesen, színvonalas elemzést készített a világpolitikai folyamatokról, a nagyhatalmak stratégiájáról. Tizenegynéhány évesen pontosan látta, érdeklődéssel követte, hogyan száll szembe édesapja a kényszerű szövetséges német birodalom kegyetlen, embertelen követeléseivel, elvárásaival. Tudta, hogy az új hódítótól sem lehet jobbra számítani. Ebbe nem akart beletörődni már gyerekfejjel sem.
Az itt megfogalmazott elhatározás vált valósággá, amikor 45 évvel később miniszterelnökként Közép-Európa egyetlen igazi államférfija lett. Voltak itt kitűnő, híres, igaz vezetők, akik minden tiszteletet megérdemeltek, mint Lech Walesa és Václav Havel, de egyik sem vált államférfivá. Antall József egész életében erre készült, küldetéstudata volt. Erre bizonyítékom is van.
1990. április vége felé öten ültünk az MDF Bem téri székházában, az elnöki szobában. Antall József, O’sváth György, Tar Pál, Kiss György, a négy volt iskolatárs, akiket évtizedes barátság fűzött össze, és én, a kakukktojás, a késői jövevény. Antall akkor már kijelölt miniszterelnök volt. Este tíz óra felé járt az idő. Egyszer csak azt mondta a leendő kormányfő, nem bízom ezekben a falakban, noha nemrégen vizsgáltattuk át, menjünk le a Gödörbe, fontos dolgokat akarok megbeszélni veletek. Gödörnek neveztük azt az éttermet, amely a Bem tér Duna felőli sarkán egy szuterén helyiségben volt. Még hűvösre járt az idő, ballonkabátban jártuk. O’sváth György felállt, odament a fogashoz, levette Antall kabátját, hogy felsegítse barátjára, aki megütközve nézett rá: mit hülyéskedsz Gyuri, tudod, hogy utálom, ha felsegítik a kabátomat!? O’sváth mosolyogva így szólt: emlékszel Jóska, 1949. szeptember 22-én azt mondtad, akkor engedem felsegíteni a kabátomat, ha miniszterelnök leszek! Kitört a nevetés, Antall József a tőle megszokott elegáns, finom mosollyal az arcán engedte, hogy a gyermekkori barát teátrális mozdulattal felsegítse a kabátját.
A sors úgy hozta, hogy innen, a Somló hegyről indult el 1991-ben Prágába a Varsói Szerződés megszűnéséről szóló dokumentumot aláírni. Az is lehet, tudatosan szervezte így, hogy érzelmileg feltöltve, gyermekkori élményével az emlékezetében, ősei földjéről induljon a történelmi eseményre. Onnan, ahogy ő mondta, szinte minden faluban nyugszanak felmenői. Aláírni az okmányt a kényszerszövetség feloszlatásáról, melyet ő maga kezdeményezett és hajtott végre bravúros lépéssel, hihetetlen bátorságról téve tanúbizonyságot. Elmondom ennek történetét, bár a jelenlévők nagy része ismeri, de ha csak egy van itt, aki nem, akkor is érdemes elmondani. Ugyanis olyan szép, hihetetlen és tanulságos történet, hogy mindenkinek ismerni kell.
1990 júniusában Moszkvában tárgyaltak a Varsói Szerződés állam és kormányfői. Napirenden a szervezet feloszlatása, megszüntetése volt. Két javaslat feküdt a tárgyalóasztalon: Gorbacsov szovjet javaslata és Antall József magyar elképzelése. Gorbacsov utódszervezet létrehozásával akarta megszüntetni a kényszerszövetséget, Antall pedig utódszervezet nélkül, teljes és visszavonhatatlan felszámolást javasolt. Antallt csak Lech Walesa és Václav Havel támogatta félénken, inkább csupán a háttérből.
Az utolsó tárgyalási napon a magyar miniszterelnök volt a soros levezető elnök. Előtte egész éjszaka tárgyaltak a szakminiszterek, de nem jutottak eredményre. A szovjet-oroszok minden kezdeményezésre azt mondták „nyet!”, indokolást nem fűztek hozzá. Ragaszkodtak a saját, utódszervezetes előterjesztésükhöz. Reggel Für Lajos kialvatlanul, álmos szemekkel jelentette Antall Józsefnek, nincs eredmény. Rendszerváltoztató Miniszterelnökünk megnyitotta az ülést. Előtte feküdt a szovjet és a magyar javaslat. Határozott mozdulattal a magyart tette maga elé, és kezdte felolvasni, mintha az lenne az előzetes tárgyalások eredménye. Havel elsápadt, Walesa bizonytalanul nézett maga elé. A (volt) csatlós államok vezetői megdermedtek. Antall viszont nagy nyugalommal, rendületlenül olvasott tovább. Gorbacsov a szomszédjával beszélgetett. Amikor miniszterelnökünk befejezte, felnézett a papírokból, mély csönd ült a teremben. Gorbacsov, aki valószínűleg semmit sem hallott az egészből, nem figyelt, hiszen álmában sem gondolta volna, nem az ő előterjesztése került felolvasásra, felkapta a fejét, és így szólt: „Da, harasó!”. Erre mindenki megszavazta! Innen már nem volt visszaút. A szovjetek a következő napokban ugyan megpróbálták eltitkolni az eseményt, de csak napokig tudták menteni presztízsüket. Antall József merész, zseniális húzása véget vetett a szégyenteljes Varsói Szerződésnek.
A történetet Antall maga mesélte el nekünk később a Parlamentben egy koalíciós frakcióülésen. Azt mondta, ha a szovjetek közbe szólnak, leállítják, akkor elnézést kér, hogy összecserélte a két dossziét. Nem vették észre, bejött a trükk, aki mert, az nyert. Ebben a feszült, sorsdöntő történelmi pillanatban is megőrizte nyugalmát, sőt a közvélemény által alig ismert jellegzetes humorával még oldotta is a feszültséget, amikor a Kreml folyosóján a tárgyalóterem felé menet azt mondta Für Lajosnak: „Lehet, hogy mi már nem itt jövünk vissza, hanem visznek minket Szibériába.”
Ezzel azonban még nem ért véget a történet, a neheze még hátra volt. A szovjetek ugyanis attól tették függővé a kivonulásukat, hogy mi tetemes árat fizetünk az általuk hátra hagyott, használhatatlan ócska ingatlanokért és egyéb elavult eszközökért. Antall kijelentette, mi meg kártérítést követelünk a mérhetetlen környezet-károsodásért, az olajtól és vegyszerektől átitatott terméketlenné tett földekért. Azt mondta, null-szaldós megoldást kell elérnünk.
Az oroszok hallani sem akartak erről. Pénzt akartak kapni, hogy a kivont katonáknak és itt évtizedekig „ideiglenesen” élő családjaiknak lakásokat építsenek otthon, megélhetést biztosítsanak nekik. Volt alkalmam országgyűlési képviselőként, megfigyelőként részt venni néhány ezzel kapcsolatos tárgyaláson. Az orosz tábornokok ugyanúgy tárgyaltak, mint a VSZ megszűnéséről folytatott ülésen. Minden ésszerű, logikus felvetésre egyetlen szóval válaszoltak: „Nyet!”. És mereven néztek előre öregedő, kommunista apparatcsik arcukkal. De Antall kemény volt, nem engedett, végül mégiscsak null-szaldós megoldás született, az oroszok 46 év gyalázatos megszállás után 1991. június 19-én végleg elhagyták hazánk földjét. A Szabadság Napját azonban június 30-án ünnepeljük, mert ez volt az eredetileg kitűzött határidő. Antall pedig tartotta a szavát, miután egy évvel korábban a Parlamentben kijelentette, ha az oroszok leveszik kezünkről a bilincset, mi baráti kezet nyújtunk feléjük. A moszkvai puccs idején elsők között támogatta Jelcint és Gorbacsovot, és elsőként kötöttünk nemzetközi szerződést a függetlenné vált Oroszországgal és Ukrajnával.
Büszkék lehetünk rendszerváltoztató kormányfőnkre, a XX. század végének kiemelkedő közép-európai államférfija volt. Nem volt hozzá fogható senki sem a térségben. Ezt akkor az egész világ elismerte, ma a hazai közvélemény jelentős része még adós ezzel. Nem csak a jelenben ismerte ki magát kitűnően, de a jövőbe is belelátott. Legalábbis kitűnő helyzetértékeléssel előre mutató elemzéseket készített. Jelen voltam azon a beszélgetésen parlamenti dolgozószobájában, melynek során életében utolsó alkalommal magas rangú külföldi politikusokat fogadott.
1993. novemberében Budapesten tartotta éves közgyűlését az Észak-atlanti Közgyűlés, mai nevén a NATO Parlamenti Közgyűlése. Ennek margóján, közkeletű szakzsargonnal élve, ha jól emlékszem november 17-én, Antall irodájában fogadta a Közgyűlés elnökét, a francia Loic Bouvardt és főtitkárát, a német Peter Corteriert. Utóbbi szociáldemokrata politikus volt, Helmut Schmidt kormányában miniszter volt, Bouvard pártállására nem emlékszem, de benyomásaim szerint ő is baloldali lehetett. Én a magyar delegáció vezetőjeként kaptam meghívást a beszélgetésre. Rajtam kívül Kodolányi Gyula volt ott.
Antall, súlyos betegségét és állapotát meghazudtolóan, hihetetlen pontos elemzést és jövőbe mutató értékelést adott a térségről, különösen a Balkánról és Oroszországról. Pontosan leírta, mi lesz Boszniában, ha a Nyugat nem szedi össze végre magát, nem lép fel határozottan, ha kell fegyverrel, Milosevics ellen. Megjósolta, hogy az Egyesült Államok fogja megoldani a válságot. Azt is megmondta, hogy az albán kérdés kapcsán még több vért fog folyni, ha a nemzetközi közösség változatlanul szelektíven kezeli a népek önrendelkezését. Óva intett ettől. Rámutatott, az orosz medve nem fog sokáig aludni, fel kell készülni a feltámadására, azt is leírta, hogyan. Közben idézett egy XVIII. század végi neves franciától, a nevére sajnos nem emlékszem, ami találó volt az akkori helyzetre.
Amikor kijöttünk az irodájából, Bouvard azt mondta, hihetetlen művelt az Önök miniszterelnöke, kiemelkedő történelmi személyiségünk ezen mondását még én sem ismertem. Ezt követően elvittem a két vendéget ebédelni a belvárosi Vadász étterembe. Megállás nélkül áradoztak Antall helyzetértékeléséről és jövőbe mutató meglátásairól. Büszke voltam és elégedett. Még hosszú évekig együtt dolgoztam a Közgyűlésben a két politikussal. Ahogy alakultak az események, Antall „jóslatai” valóra váltak, rendre odajöttek hozzám gratulálni, hitetlenkedve emlékezni a nevezetes beszélgetésre, és sajnálkozva a felett, hogy Ő már nincs közöttünk.
Nem tudom, néhai Miniszterelnökünk mennyire volt jóstehetség, vagy egyszerűen történelmi ismeretei, elsősorban az elmúlt száz esztendőre gondolok, éles helyzetfelismerése és logikus következtetései mondatták vele a jövőbe látó gondolatokat. Nyílván ez utóbbiról volt szó. De ma is beleborzongok, hogy saját sorsát is előre látta, vagy érezte. Már a kormányalakítás során elmondott parlamenti beszédében is megemlítette, hogy Magyarországon a miniszterelnökség sokszor mártíromságot is jelent. Ha belegondolunk, bő másfél évszázad alatt öt kormányfőnk sorsa tragédiával végződött. Gróf Batthyány Lajos, Tisza István, Teleki Pál, Bárdossy László és Nagy Imre közül hármat kivégeztek, egyet megöltek, egy pedig öngyilkos lett. Ebből persze nem kellene messzemenő következtetést levonni.
Az viszont már annál figyelemre méltóbb, amikor beköltözött parlamenti dolgozó szobájába, melyben előtte Németh Miklós ült, azt mondta, hagyjatok mindent úgy ahogy van, nekem jó lesz így, nem kell pénzt és időt pazarolni. Csupán egyet kérek, oda a fal középére hozzatok egy Batthyány Lajost ábrázoló festményt a múzeumból. A mártír miniszterelnökét. Honnan tudta, hogy ő is mártír lesz? Akkor még semmi jele nem volt a betegségének. De amikor már súlyos beteg volt, akkor is csak a haza és a nemzet sorsa érdekelte, orvosai tanácsa ellenére szó szerint utolsó pillanatáig értünk dolgozott. Emlékezzünk rá tisztelettel és szeretettel!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Csóti György/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53491,50720″}
