Stósz – egykor Hegyalja – a hét alsószepességi bányaváros egyike, Kassától kb. negyven kilométerre nyugatra fekszik, déli irányból Szepsi közelében található. Városszabadalmait II. Rákóczi Ferenc is megerősítette. A mánták eredete még mindig bizonytalan, a nyelvészek Bajorországból vagy Stájerországból származtatják, a történészek bajoroknak, keleti frankoknak, sőt flamandoknak tartják őket. Stósz tizenharmadik századbeli település.
Első lakói a bányák közelében elszórtan laktak. A bányák kimerülésével a telepesek egyre lejjebb húzódtak a „stószolódó” (tolódó) hegyek alá, a völgybe, innen az elnevezés, Stósz. Lakóit a környékbeli magyarok mántáknak hívják. (A „meint er” – „úgy véli” kifejezés okán, amely az itteni német tájszólásban „mánt a” hangzásban ütötte meg a magyar füleket.) A lakosok általában két nyelvűek voltak, németül és magyarul mindenki beszélt.
A Fábry-ház egyik szobájára különösen büszke volt az író. A gyönyörű fehér cserépkályhát még szabadságharcos nagyapja rakatta, ekkor került rá díszként a magyar címer. 1848-ban, a szabadságharc kitörésének évében fűtötték be utoljára. Fábry halála után, a ház tatarozásakor a kályhát szétszedték, csempéit az udvar végében lévő, csaknem beomlott pincébe helyezték, így azt a látogatók ma nem csodálhatják.
Könyveit, a magyar és a német kiadványokat a hangya szorgalmával gyűjtötte Fábry Zoltán. Tekintélyes (volt) a folyóirat tára is. A fasizmus idején szó volt róla, hogy hogy szülőföldjén, a Stósz fölötti Mária-hegyen is gyújtanak könyvmáglyát, s azon az ő könyvtárát semmisítik meg. Az ötlet nem a helyiektől származott, sőt: a vele szemben megnyilvánuló rokonszenv és együttérzés miatt vált kivitelezhetetlenné.
Stószt eredetileg Hegyaljának nevezték, de II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának bukása után, a rendszeres németesítés korszaka beköszöntével ez a helynév is elnémetesedett. A lakosság földműveléssel, bányászattal, késgyártással foglalkozott. Bányáiban még a tizennyolcadik században is réz- és ezüst kinyerésével foglalkoztak, később azonban ezek a bányák mind beomlottak. Stósz rézműves céhe az egyetlen volt Magyarországon, ide tartozott valamennyi magyar rézműves. A környéket ma óriási mennyiségű rézsalak fedi, melyet az idők folyamán gyepréteg vont be. A település nevezetessége Wlaszlovits József 1827-ben alapított késgyára volt.
Fábry Zoltán szenvedélyesen szerette a szülőföldjét. Gimnáziumi naplójában olvashatjuk: „Ma van a várva-várt nap, indulunk haza Rozsnyóról a vakációra…A húsvéti szünet két hétig tart…Az iskolából hazajövet gyorsan megebédeltem és mentem az állomásra. Pollner már ott volt. Sajóecsegen átszálltunk a mecenzéfi vonatra, mely a szülőföldünkre röpített. Hej, amikor a házunkat megláttam! El lehet képzelni, milyen boldog érzés kerített hatalmába!” Szenvedélye ötven évvel később sem csillapszik: „Rügyfakadáskor jártunk Fábry úrnál a kassai kórházban, s a virágon kívül bimbózó ágakat is vittünk neki ajándékba. A virágokat a vázába tettük, az ágakat viszont – helyszűke miatt – ki akartuk dobni, de ő hallani sem akart róla, hiszen azok Stószról valók!” – emlékezett Schreiber Istvánné stószi lakos, az író házvezetőnője. (Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: Kolár Péter gyűjteményéből
{iarelatednews articleid=”54949,54816″}
