A NAPI TÖRTÉNELMI FORRÁS weboldalon találtam az alábbi izgalmas cikket, amely a selmecbányai főiskolások első világháborús szereplésével foglalkozik.
…
1914-ben az első világháború mintegy 300 ifjú, a selmeci diákélettől megmámorosodott főiskolás fiút szólított el a csataterekre, nagy részük tiszthelyettesként, vagy tartalékos tisztként vett részt az ütközetekben. A néhány hete még szakestélyeken mulatozó, szakmájuknak megfelelő egyenruhában járó-kelő, és a selmeci lányoknak udvarló bányász, kohász és erdészhallgatók hirtelen csukaszürkében találták magukat Galícia, Bukovina és az orosz és olasz hadszíntér véráztatta harcmezőin. Közülük a legfiatalabb baka 19 éves volt (a selmeci diákhagyományok szerint még csak „balek”), míg a legidősebb már 30 körüli (a tradíciók szerint ultra-szupra, sok utóvizsgát és szemesztert megért veterán).
Király Endre és öccse, Király Lajos Selmecbányán született, az első világháború kitörésekor mindketten főiskolai hallgatók voltak. Endre a kohómérnöki, Lajos pedig az erdőmérnöki karon folytatta tanulmányait. Bár előbbi már záróvizsgája előtt állt, a két testvér közös elhatározással vonult be 1914 őszén, önkéntesként. Rövid kiképzés és síoktatói tevékenység után mentek ki a frontra 1915 márciusában, majd egy felderítési feladat végrehajtása során rövidesen orosz hadifogságba kerültek a Keleti-Kárpátokban. A két testvér végül túlélte a háborút, és 1920 őszén öt éven át tartó szibériai hadifogság után együtt tértek haza Kínán keresztül, kalandos úton.
Király Lajos három kötetben jelentette meg visszaemlékezéseit, ezekből szemezünk most. Az első idézet még a boldog és gondtalan főiskolás éveket eleveníti fel, míg a második a sorozást, a harmadik pedig a hadifogságból való hazatérést mutatja be.
„A főiskolán rengeteg dolgunk volt. Aki nem kezdte meg azonnal a tanulást, az bizony hamar csődbe jutott. Igazi főiskolai polgárrá azonban csak akkor lettem, amikor a balekavatás hagyományos ceremóniáján részt véve igazi balek lettem.
Milyen is volt egy balekavatás? Ezen ünnepélyen a tanári kar egy része is részt vett, és ugyancsak ott volt a firmák nagy tábora. Minden balek egy pártfogoló firma különös védelme alatt állt. A köri elnök elrendelte az avatási ünnepség megnyitását, ami természetesen 3 korsó sör bekebelezésével járt, mert egyet meg kellett innunk a Himnusz eléneklése után a Haza Üdvére, majd egyet a „Szerencse fel” eléneklése után a bányászok üdvére, és az erdész himnusz eléneklése után egyet az erdészet üdvére. Aztán a Fuchsmajor [a balekok irányítására megválasztott tisztségviselő] egymásután elővezetett bennünket, szemünket gondosan bekötve. A terembe érve át kellett lépnünk egy „Arschleder”-en [farbőr], közben kissé megemeltek, majd amikor megbillentünk, beejtették az arcunkat egy vizes dézsába, ahol is a víz tetején korom úszott. Mindenki nevetett, majd kezünkbe nyomtak egy korsó sört, és azzal végig koccintottuk az egész társaságot. […]
Minden balek megkapta a vulgóját, amely csak az esetben ragadott rá, ha nagyon kifejező volt. Az én vulgóm soha sem tudott meghonosodni, mert mesterkélt volt. Engem Jonatusnak kellett volna már a gimnáziumban szólítani, mert Édesapámat Jupiternek hívták a diákok, s ezért lettem én Jupiter szülötte, de a vulgó szépen lepergett rólam. […]
Mikor aztán nagy sokára befejeződött a rengeteg balek felavatása, a társaság szakestéllyé alakult át. Ilyenkor valamilyen kedvenc tanárt kértek fel – persze őt is a vulgóján, mert hisz itten mindenki egyenlő volt – a Praeses[elnök] tisztjére. A Contrapunct [visszhang] aztán gyorsan cserélődött. Ha ugyanis a hosszú asztal egyik végén elnöklő Praeses mondott valamit, azt a Contrapunct¬nak az asztal másik végén pontosan ismételnie kellett volna, ami aztán a zaj és a távolság miatt sokszor nem sikerült.”
…
„Selmecre érve már láttuk a sorozási falragaszokat, amelyek a mi korosztályainkat is sor alá hívták. Léván soroztak bennünket.[…]
A sorozó bizottság parancsot kapott arra, hogy a főiskolásokat lehetőleg ne vegyék be. Mi aztán megállapodtunk a bizottság vezetőjével, Páll főhadnaggyal, hogy akik nem akarják magukat besoroztatni, azok petyhüdten álljanak a magasságmérő léc alá, míg akik be óhajtanak vonulni, azok jól húzzák ki magukat a léc alatt. Mi ketten aztán alkalmasak lettünk Bandival, de a többség inkább választotta a továbbtanulást és a fronttól való távolmaradást.
Csak október végén kellett bevonulnunk, és ezért én még beiratkoztam a harmadik évre, és hallgattam is vagy három hétig, amíg csak el nem utaztam Esztergomba, a k.u.k. 26-osokhoz. Még a sorozás előtt Bandival együtt azt kértük, hogy vagy a császárvadászokhoz, vagy a tiroli hegyi tüzérekhez sorozzanak minket. Léván aztán megtudtuk, hogy erre nincsen lehetőség. Mivel azonban Hunyady gróf akkor szervezett egy síkülönítményt, ide jelentkeztünk szolgálatra.
Azonban minden másképpen történt. Bandit a 14-es honvédekhez, engem pedig az esztergomi közösökhöz osztottak be. Már ekkor csodálkoztunk azon, hogy azonnali kérésünket az egy csapattesthez való beosztásunkra vonatkozólag nem teljesítették, mert Bandi az ő ötös csoportjában a 4-es, míg én az enyémben a 2-es számot kaptam. A parancs értelmében pedig az újoncok három ötödét a közösökhöz, két ötödét pedig a honvédekhez kellett sorozni. Azt hittük, hogy ezt a mechanikus tagolást csak az ilyen alacsonyabb rangfokozatú tisztek csinálják, és a kiképzés alatt már egy egészségesebb szellemnek lehetünk tanúi. Hát alaposan tévedtünk!”
…
Végezetül, egy epizód a hazatérésről egy új országba…
„A háromheti vesztegzár ideje végre letelt, és mi elindulhattunk hazafelé. Morvaországban még csak természetes volt, hogy orosz vagy német kérdezősködésünkre cseh vagy morva választ kaptunk, de mikor átléptük Szlovákia határát, és magyarul kérdeztünk valamit, igen ellenséges, elutasító feleletekben volt részünk. Visszaemlékszem arra az időre, mikor mi, a hatalom akkori birtokosai jártuk a felvidéket, és feltett kérdésünkre többször kaptunk „ne viem” (nem tudom) szlovák választ. Nem háborodtunk fel, és nem róttuk fel, hogy szlovákjaink az 1000 éves magyar uralom alatt nem tanultak meg magyarul beszélni. Most pedig, a szlovák uralomnak második évében tőlünk rossz néven veszik a magyar szót. […]
Bandival csendben beszélgettünk a vonaton, hogy vajon mi van odahaza, megkapták-e az értesítésünket a jövetelünkről, és fog-e várni bennünket valaki az állomáson? Akkor megszólal ismét egy szlovák, és durva hangon kikéri magának, hogy itt, Szlovákiában valaki magyarul beszéljen. Ránk rivallt, hogy ha magyarul akarunk beszélni, akkor menjünk Magyarországra. Egy zsidó ember kelt szlovákul a védelmünkre, és elmondta, hogy mi most jöttünk haza Szibériából, ahogy a beszélgetésünkből kivette, és szorongva tűnődünk, hogy vár-e majd valaki az állomáson. Jó-jó, mondták a szlovákok közül többen, de azért nem kell magyarul beszélni Szlovákiában.
Hát ehhez mit szólnak az „Igazság” bajnokai: Wilson, Lloyd George, Clémanceau? Még csak ez év januárjában adták ki Magyarországnak a békeföltételeket, amelyekben a nemzeti kisebbségnek is ugyanolyan jogot biztosítanak, mint amilyen a többségi lakosságnak van, és Magyarország még alá sem írta a diktátumot, s máris ilyen módon sértik meg azt. A keskenyvágányú selmeci vasút sorra tárja fel a régi emlékeket, Kecskést, Kisiblyét, a sok felől megcsodált híres Kálváriát, majd áthaladunk a vasút legmagasabb pontján is, és az állomás felé futva kitárul előttünk Selmec látképe. Nem szóltunk semmit, csak nyeltük a könnyeinket.”
…
A teljes cikk itt olvasható
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”56339,54128,53852,52939″}
