59370

A Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás szervezésében megvalósuló: A Korunk történelme (1867 – 1994) rendezvénysorozat keretében, február 11-én Prof. Dr. habil. Gergely András, egyetemi tanár „A kiegyezés 1867″- címmel tartott előadást.

Bodrogközi Magyar Közösség Házában (BMKH) az előadót és a közönséget Pásztor István, a programot szervező társulás elnöke köszöntötte.

Gergely András előadásában kifejtette: „Kiegyezési törvények Magyarország és a Habsburg Birodalom 1526 óta tartó együttes létezésének adtak új jogi formát, új kereteket, amelyek között ez az együttélés még további fél évszázadig fennmaradt. A kiegyezés létrejöttét az 1860-as évek politikai erőviszonyai szabták meg. A konkrét jogi megoldásokat azonban a másfél évszázaddal korábban született Pragmatica Sanctióra támaszkodva s az együttélés korábbi történelmi tapasztalatait hasznosítani igyekezve dolgozták ki. Élt egy másik hagyomány is: 1707 és 1849 trónfosztásainak, az önálló Magyarország megteremtésének gondolata, amely viszont a kiegyezés bírálatának történelmi érvanyagát szolgáltatta.”

1687-ben a magyar rendek – „hálából” az ország felszabadításáért – elfogadták a Habsburgok örökös királyságát, vagyis lemondtak a szabad királyválasztás jogáról. 1691-ben az erdélyi rendek ugyancsak elfogadták a Habsburgok örökös fejedelemségét, s ettől kezdve a magyar király és az erdélyi fejedelem (1764-től nagyfejedelem) a Habsburg-családnak ugyanaz a tagja volt.

A viszonylagos és abszolút súlyát a 18–19. században folyvást növelő Magyarországgal a Habsburgok és kormányzatuk egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Nyilvánvaló, folytonos céljuk Magyarország integrálása, beolvasztása volt – a legbrutálisabb módon II. József törekedett erre.

A Habsburgok 1850-ig nem teremtettek egységes birodalmi kormányzatot. (Az uralkodónak léteztek ugyan az egész birodalomra kiterjedő hatáskörű tanácsadó szervei, de igazgatási jogkörük nem volt, forma szerint ők csak tanácsokat adtak az uralkodónak.) Néhány igazgatási ágban azonban az uralkodó egységes irányítást vezetett be. Ilyen volt a külügy, amely Európában mindenütt az uralkodó felségterületének számított (a követek nem az országot, hanem az országok urát, „tulajdonosát” képviselték), továbbá a hadügy, amelynek irányítása, hatékonysága egységet követelt. A 18. században és a 19. század első felében a magyar rendek időnként tiltakoztak ez ellen, de azt a választ kapták, hogy az uralkodó joga, miként rendezi e tárgykörben „felségjogainak” intézését, és ő az egyesítést tartja célszerűnek. Vagyis a perszonális unió jogán, személyes jogon teszi ezt – a birodalom érdekeire vagy magára a Pragmatica Sanctióra alig történt hivatkozás.

A kiegyezést értékelve az előadó leszögezte: már a kiegyezés megkötésekor hatalmas politikai vita bontakozott ki erről a megoldásról. Kossuth Deákhoz intézett nevezetes Kasszandra-levelében tiltakozott ellene. Szerinte Magyarország a kiegyezéssel a felbomlásra ítélt Habsburg Birodalomhoz kötötte sorsát, márpedig a nemzetállamok kialakulásának korában a birodalmak sorsa a pusztulás, s a felbomló Habsburg Birodalom maga alá temeti Magyarországot is. Deák csak röviden válaszolt, a nemzet döntésére hivatkozott, illetve közvetve, egyik parlamenti felszólalásában adott választ, amikor reményét fejezte ki, hogy a birodalom felbomlása esetén Magyarország éppen a kiegyezés folytán alkotmányosan rendezett állapotban lesz, így a felbomlástól nem kell tartania. A trianoni békeszerződés után kétségtelenné vált, hogy a végkifejletet illetően Kossuthnak volt igaza.

Volt-e alternatíva, volt-e másik lehetőség tette fel a kérdést a professzor úr? Ezzel kapcsolatban rögzítette: Azonnali másik lehetőség nem volt, hiszen sem a külső, sem a belső körülmények nem kedveztek a magyar függetlenség megvalósításának. Csak a bizonytalan további kivárás maradt volna – Kossuth erre biztatta a nemzetet –, várni a kedvezőbb körülményeket, elutasítani az alkut, jelezve ezzel, hogy Magyarország nem kívánja stabilizálni, „fenntartani” a birodalmat. Kétségtelen azonban, hogy a rendezett viszonyok megteremtése gazdasági előnyökkel járt. Magyarország kölcsönökhöz jutott, gazdaságilag erősödött, a politikai stabilitás, a jogbiztonság elősegítette a társadalmi-gazdasági fejlődést.

A stabilitás azonban nem bizonyult tartósnak, mindössze egynemzedéknyi ideig tartott, a század végére felbomlott.
Mi volt ennek az oka? Deák is azzal számolt, hogy a kiegyezésből „idővel valami jó fejlődhetik”. De fejlődtek-e az ország politikai viszonyai? A kérdésre határozott nemmel válaszolhatunk. A kiegyezéses rendszert ugyanis a társadalom szélesebb körei, a parasztság, a kispolgárság – akár igazuk volt, akár nem – elutasították. Ennek folytán, ha a kiegyezéses rendszert fenn akarták tartani, a választójogot nem lehetett bővíteni, mert akkor a kiegyezés ellenfelei kerültek volna parlamenti többségbe. Az 1867-ben még liberálisnak mondható, az európai átlagnak megfelelő választójogot nem lehetett bővíteni, így az ország demokratikus politikai fejlődése nem indulhatott meg. Az ország politikai viszonyai a huszadik század elejére anakronisztikussá, elmaradottá, modernizálhatatlanná váltak, s ezért az Osztrák–Magyar Monarchia sorsa válságba, majd felbomlásba torkollott- állapított meg az előadó.

Sokáig az államjogi kapcsolatok patikamérlegén mérték le a kiegyezést vázolta a professzor úr: mennyi önállóságot hozott, mennyit kellett abból feladni, milyen jogok maradtak az uralkodónál és így tovább. Ma inkább azt mérlegeljük: fejlődőképes volt-e a rendszer, átalakulhatott volna-e a huszadik század igényei szerinti modern demokráciává? A nemzeti, nemzetiségi, közjogi kérdéstől függetlenítve is: a válasz nemleges. A kiegyezés fél évszázaddal hosszabbította meg a Habsburg Birodalom életét, amely felbomlásakor maga alá temette a történelmi Magyarországot – zárta az előadását a professzor úr.

Leszögezhetjük, hogy egy hiánypótló, értékes előadást kaptak az est résztvevői. Az előadó nagyon érdekes tényeket tárt fel a Kiegyezéssel kapcsolatban, az érdeklődők számtalan eddig nem közölt háttér információval gazdagodtak, melyek a „hétköznapi” forrásanyagokból kimaradtak.

Korunk Történelme (1867 – 1994) előadássorozat kertében, a következő előadó Schwarzwölder Ádám lesz, aki 2016.február 25-én „A dualista Magyarország és Európa” címmel tart tudományos előadást a Bodrogközi Magyar Közösség Házában.
További képek a rendezvényről megtekinthetők Képgalériánkban ITT>>>. 

Szegedy László, Felvidék.ma