“Száz nap, vagy kétszáz, vagy ezer? Szinte mindegy. Ki hiszi el a mesét, hogy komolyan gondolja például a korrupció elleni harcot ez a kormánykoalíció, ha csontvázak esnek ki a szekrényből? Ha valakinek volt is egy csipetnyi illúziója, hogy a Robert Fico-féle „zlepenec” (magyarul: tákolmány) az ország érdekében állt össze – a szélsőség térnyerésével riogatva a választókat –, az mára végképp kiábrándulhatott. De hát sejteni lehetett ezt jó előre, amilyen sietséggel borult össze tűz a vízzel, a jobb a ballal, a nemzetfaló a nemzetfeladóval. Mi tartja ezeket össze? – kérdezhetné a mesebeli együgyű ember. – Az ország érdekei? A felelősségtudat? A tenni akarás? A közös értékrend?
A plakátok azóta elrongyolódtak, ám akárhonnan is nézzük, Fico-kormány ez továbbra is, annak ellenére, hogy mostani partnerei az utolsó pillanatig váltig azt hazudták, ővele aztán nem. Bárkivel, de vele nem. Aztán, amikor jön a botrány, amelynek hullámai most már a határon is ki-kicsapnak, ők védik Fico jobbkezét, s magát Ficót is. Mondván: mi nem buktatjuk meg a kormányt! Vajon miért? Mert a koalíció léte önmagában érték? Védeni fogjuk az önfeladásig?
A Kaliňák-féle korrupciós botránnyal teli a padlás, ezért hozzunk fel más, konkrét példát a szlovák kormánykoalíció őszinte és hozzáértő politikai ténykedéséről. Kiötlötték például, hogy akcióprogramokkal fogják felemelni a leszakadt régiókat. Hány álmatlan éjszakájukba kerülhetett, míg rájöttek, elég elővenni a kommunista rendszer gyakorlatát, és mehet a parasztvakítás! Folytatják tehát az előző Fico-kormány kihelyezett üléseit. Ám míg azelőtt jégpályákat osztogattak (ott is, ahol nem is kérték), most támogatási csomagokat borítanak ki a Pandora-szelencéből, és előre megmondják, hol mennyi munkahelyet fognak teremteni. Ahelyett, hogy a feltételeken agyalnának, amelyek munkahelyet képesek teremteni. Vagy például átszabnák az ezer sebből vérző adórendszert.
A másik, számunkra nem kevésbé húsba vágó kérdéssel, az anyanyelvű oktatás jövőjével kapcsolatban nemrég feltettünk pár kérdést. Ismételjük el őket: Mikor jut eszébe a kormánynak, hogy az egész iskolarendszer akkor lesz fenntartható, ha az állam biztosítja a finanszírozását, és nem az önkormányzatok pusztulnak bele? Mikor ébred fel a Bugár-Danko-tandem, és jut eszébe a középiskolák témája is? Hány szakmai szervezetnek kell még elszajkóznia, hogy az ún. fejpénz köszönő viszonyban sincs a minőségi oktatással? A parlament alelnöke nemrég egy interjúban elpanaszolta, hogy amikor a szakmát kérték, dolgozzon ki valamit, az nem teljesítette a parancsot. A szakmának kell figyelmeztetnie a politikusokat, állítja, mert ez annak a feladata. Ezek szerint a politikusnak nincs feladata, az csak lebeg az éteri magasságokban, és kegyeket osztogat. Bugár szerint legalábbis békén kell őket hagyni, és „nem kell mindent a politikusok nyakába varrni”.
Nos, ez a fajta megnyilvánulás igencsak beszédes. Ha valaki kormányozni készül, és nincs szakmai háttere, ne akarjon hatalmat gyakorolni. Nem kellett száz napnak eltelnie ahhoz, hogy erre az egyszerű felismerésre jussunk. Ugyanakkor a száz nap alatt szinte egyetlen szó sem esett az önkormányzatokról. Mintha nem is léteznének. Igaz is, a kézi vezérléshez nincs rájuk szükség, ahogyan a polgárra sem. Az csak akkor érdekes, ha szavazni kell. A négyesfogat bő három hónapja alatt más is kiderült. Többek közt az, mennyibe kerül egy miniszter, és mennyit kóstál egy parlamenti alelnök. Míg az előző Fico-regnálás alatt voltak vezéráldozatok (Paška parlamenti elnök), ezt most hiába várjuk. S még csak nem is a kormányfőnek kell védenie hű csatlósait, ott vannak erre a koalíciós partnerek. Ezek után át lehet fogalmazni a hollókról szóló közmondást: Csatlós a csatlósnak nem vájja ki a szemét.
A fenti felismerésnek azonban nagy ára lesz.”
Őry Péter: Csalódások 100 napja (Forrás: mkp.sk)
