Megint emlékcserepek között válogatok, mert Csoóri Sándor befejezte földi pályafutását. Először a rendszerváltás után találkoztam vele, különböző alkalmakkor, de hosszabb beszélgetést sohasem folytattunk, és már nem is emlékszem, hogy tegeződtünk-e, vagy sem. Azután, hogy visszavonult a közélettől, csak hallottam róla és betegségéről.
Most tehát egymás mellé rakosgatom a cserepeket és válogatok. Nem törekedhetek teljességre. Objektivitásra még kevésbé.
A 70-es években figyeltünk föl rá sokan. Baráti körünkben beszédtéma volt egy-egy esszéje. A versei nem annyira. Előéletét nem ismertük, nem tudtuk, hogy bizony az ő korosztálya és személyesen ő sem tudott ellenállni a vörös kísértésnek. Pedig alma matere, a Pápai Református Kollégium adhatott volna annyi ellenszérumot, hogy kellő gyanakvással, ellenérzéssel tekintsen a berendezkedő úthenger-hatalomra.
Többször a fejéhez vágták, hogy sokadmagával aláírta a magyar írók tiltakozó nyilatkozatát az ENSz ötösbizottságának jelentése ellen megzsarolt 168 céhbeli társával egyetemben. A Tájékoztató a megjelenő könyvekről című lap 1957 szeptember-októberi száma szerint, köztük volt Féja Géza, Füst Milán, Győry Dezső, Illyés Gyula, Németh László, Szalatnai Rezső, Tamási Áron, Wöeres Sándor… A magyar irodalom krémje. Nyilván abban reménykedtek, sikerül sok társuk sorsán enyhíteni, nem végzik ki őket.
De ezekről a fiatalkori ficamokról a múlt század 70-es éveiben semmit sem tudtunk. Naivan úgy véltük, Magyarországon a nemzeti értelmiségiek világosan látják a helyzetet, kompromisszum nélkül szolgálják a határokkal megosztott magyarság ügyét. Mindannyian gáncs nélküli lovagok. Nyilván, mert így akartuk látni.
Most pedig elő kellene vennem esszéit, melyeket a Tiszatájban olvastam és elraktam. Aláhúztam az engem megragadó gondolatokat, melyek tudatalattim részévé váltak.
Felvidéki témákat írásaiban nem érintett, amit szomorú értetlenséggel hiányoltam. Akkor úgy láttam, a magyarországi ellenzéki írástudók és egyáltalán a közvélemény, a kisebbségi kérdést Erdélyre figyelve kezeli, mi csak a második, vagy harmadik helyen állunk, itt-ott még szó esik a délvidékiekről, de a kárpátaljaiakról alig, az Ausztriához csatolt magyarokról egyáltalán. Viszont gondolatait sivár helyzetünkre értelmeztük és mégis úgy éreztük, ránk is gondol, nekünk is üzen. Ez pedig tartást adott.
Azért örültem meg a Tiszatáj 1980-ban leírt sorainak. „Emlékszem, Kassa bombázását nagybátyám kifakadása véste belém: ő ugyanis részt vett a Felvidék visszacsatolásában s látta Kassán Horthyt is, a székesegyházat, ahol II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugosznak s a város bombázását szinte személyes kihívásnak tekintette. Visszavágást követelő gaztettnek.” És eretnek módon kimutatta, hogy a németek aligha bombázhattak.
Azután eszembe jut Novák Ferenc, a Tata, aki egy alkalommal elmesélte, valamelyik városban a helyi elvtársak meg kívánták szüntetni a német tánccsoportot. Felkeresték Csoórival a helyi tanácselnököt és megkérdezték tőle, mi a véleménye az internacionalizmusról. A vitának tanúja volt Czeizel Endre genetikus is, de ő jobbnak látta óvatosan olajra lépni. A csoportot ezek után nem oszlatták föl.
Az Utazás, félálomban című kötete 1974-ben robbantott. Kicsit bosszankodva gondolok rá, hogy ezt a kötetet azóta többször le kellett volna vennem a polcról. Erről azt olvasom, ez avatta őt a sorskérdések írójává. Valóban ez a munka volt az, mely felhívta rá a figyelmünket. Egyfajta Illyés-utódot láttunk benne, főleg „az előd” távozása után.
Ennek az esszének már az első sora megragad. „Három átvirrasztott éjszaka után ez lesz a negyedik. Az elsőt észre se vettem. A második is úgy égett végig, akár a gyújtózsinór.” Utolsó sorait meg az ember nem könnyen feledi, mert nagyon nyugtalanítóak. Kicsendül belőle az író felelőssége: miattatok utazom!
„Nem, nem ezekért a képtelen ötletekért indultam útnak. El is hessegetem őket. De a helyükre áll mégis egy hétéves fiú. Magyar anyanyelvű, aki még annyit se tud Magyarországról, hogy hol van, hogy valahol a Kárpátokon túl, valahol Erdélyen túl. Felel az órán, s a mondatot ösztönösen magyarul kezdi: «A kutya háziállat.» A tanító elsápad, ráordít, kiküldi az udvarra és a favágítóról egy tuskót vitet be vele. Ott áll a gyerek a pad mellett, feje fölé tartott tuskóval az óra végéig: ne felejtse, hogy az anyanyelvéért bármikor megbűnhődhet…”
Nem szabad megfeledkeznünk Duray Miklós Kutyaszorítójáról sem. Csoóri, az Írószövetség elnökségi tagjaként írta annak előszavát. Első sorai így hangzanak: „Ezt a könyvet nem szépíró írta. Nem is gyakorlott tollforgató. Ezt a könyvet maga az elviselhetetlen sors íratta egy Csehszlovákiában született, s máig ott élő, fiatal magyar értelmiségivel: Duray Miklóssal.”
1983-ban történt. Óriási tett volt! Már csak hat év volt hátra az ilyen-olyan diktatúrákból, de attól még idegőrlő reménytelenségben éltünk, mert nem láttuk a végét. Legjobb éveinket emésztette föl a parancsuralmi rendszer, mely Csehszlovákiában kilátástalanabb volt a magyarországinál. Ott sok mindent megtehettünk volna, ami itt elképzelhetetlen volt. Irigykedtünk is titokban, habár ezt soha nem vertük nagydobra.
Csoóri Kapaszkodás a megmaradásért címmel írta meg előszavát Duray könyvéhez, mely a hatalom támadását vonta maga után. Csehszlovákiában viszont mély hallgatásba burkolóztak az elvtársak. Már nehogy bárki is megtudjon valamit és kiderüljön, az internacionalista turbékolás képmutatás.
Csoóri Sándor halála ilyen súlyos és nyugtalanító dilemmákat hozott ismét előtérbe. Évtizedek hordaléka kerül felszínre, miközben ezeket a sorokat papírra vetem. Küszködöm ezekkel a gondolatokkal, mert a távozó költőre gondolok ugyan, de közben magammal nézek farkasszemet az idő tükrében.
Köszönettel tartozunk Csoóri Sándornak helytállásáért, szolidaritásáért és a rendszerváltás utáni munkájáért is, hiszen egyike volt azoknak, akik a Duna Televízióval ajándékoztak meg minket, a Magyarok Világszövegsége élén ez a szervezet valóban a világ magyarságának fóruma lett. Ott a helye panteonunkban, a legnagyobbak között. A szétzilált nemzetet szolgálta, ahogy egyik művének címében olvasom. Most már csak nélküle utazunk tovább lázálmos félálomban.
Temetése szeptember 21-én, szerdán 15.00 órakor lesz az Óbudai temetőben.
