Pukkai László (Fotó archív 2012-ből: Szőke Éva)
Pukkai László halála megrendített és elszomorított. A szlovákiai magyar pedagógustársadalom emblematikus egyéniségét veszítettük el vele. Elévülhetetlen érdemei vannak a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség megalakulásában, amelynek alapító elnöke lett. Kb. másfél évvel ezelőtt írtam egy rövid szöveget a rozsnyói országos pedagógustalálkozó 20. évfordulójára. Jeles kollégánkra, kiváló barátunkra ezzel szeretnék emlékezni:

A magyar iskolák újraindításának első húszéves időszaka a gyarapodás jegyében zajlott: fokozatosan emelkedett a magyar iskolákba íratott gyerekek száma, újabb és újabb iskolák nyitották meg kapuikat, érezhetően javult a magyar pedagógustársadalom szakképzettsége.

A prágai tavasz – ellentmondásai ellenére – pozitív hatással volt közösségünk életére, növekedett önbizalma, önbecsülése, talán ennek következményeként is járt a (cseh)szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolákba a legtöbb tanuló (diák) az 1969/70-es iskolai évben. Kihatással volt életünkre a föderációs és nemzetiségi alkotmánytörvény, igaz az utóbbit meghamisították, később elhallgatták, mégis több mint kilencven éves kisebbségi státuszunk alatt maradt egyedüli alkotmányos dokumentumként helyzetünk rendezéséről!

A normalizáció időszakában megindult a hatalom képmutató ármánykodása a magyar iskolák ellen, mintha a visszarendeződő párt- és állami vezetés megriadt volna a kisebbségi magyar iskolák széles hálózatától. Nyilvános támadásra 1984-ben került sor, a szlovák oktatási törvénytervezetben, amit közösségi összefogással, és Budapest határozott fellépésével sikerült kivédeni. Azt azonban, hogy a mindenkori hatalom Szlovákiában a magyar iskolákat mostohaként egy idegen testnek tartja (nem csak a volt diktatórikus, hanem a rendszerváltást követő kvázi-demokrácia is!), ez mindmáig evidencia. Ebből fakadt – fakad a felismerés:

csak önmagunkra támaszkodva védhetjük meg iskoláinkat.

A fokozódó magyar iskolaellenes klíma ellenére már az „átkos”-ban is sikerült bizonyos részeredményeket elérni járási, kerületi és országos szinten, ami a módszertani találkozók, iskolaigazgatók találkozóiban, és a magyarországi kapcsolatok kibővítésében nyilvánult meg. A (cseh)szlovákiai magyar pedagógustársadalomban alapvető követelményként fogalmazódott meg a szakmai igényesség, minőség, progresszivitás, és a kisebbségi magyar pedagógus többletmunkája a gyerekek és a közösség érdekében. (Hol van már a tavalyi hó?!…)

A Fábry Napok mintájára, amelyek az irodalommal, kultúrával foglalkoztak, felvetődött egy regionális (kelet-szlovákiai) Czabán Samu Pedagógiai Napok megrendezése rozsnyói székhellyel, egyben a Fábry-díjhoz hasonlóan Czabán-díj odaítélése. (Megjegyzés: mostanság valami baloldali ördögűzés folytán mindkét díj a süllyesztőbe került!)

A Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség programjában a kezdetektől ott szerepeltek olyan fórumok megteremtése, ahol a szlovákiai magyar iskolák helyzete kerül terítékre, helyi szinttől, egészen az országos szintig. Rozsnyó mellett nem volt nehéz dönteni, hiszen ott voltak a Czabán Napok, Rozsnyó oktatási és kulturális tradíciói (Észak-Gömör centruma, valamikori két főgimnáziuma, az ötvenes években pedagógiai iskolája, stb.). Húsz évvel ezelőtt közös akarattal itt sikerült megszervezni – a mečiarizmus tébolyult tobzódásának idején! – az első magyar országos pedagógustalálkozót Szlovákiában.

A Lászlók találkozása

A pedagógusszövetség indulásának első hónapjaiban tárgyalásokra került sor Ladislav Kováč oktatásügyi miniszterrel. A tavaszi találkozót a minisztérium épületében „a Lászlók találkozásaként és tanácskozásaként” jellemeztem, mert a miniszter mellett a pedagógusszövetséget Pukkai László, Kovács László és jómagam képviseltük.

A több mint egyórás tárgyalás nem sok eredményt hozott, mert mi következetesen programunkhoz amolyan 80-90 százalékban a tanügyi autonómiáról beszéltünk, a miniszter pedig koncepcionális igényeinket azzal próbálta elodázni, hogy ideiglenes kormány minisztere, majd az első szabad választások után felálló tanügyi vezetés dönthet ilyen fundamentális kérdésekről. Egyedül abban sikerült megegyezni, hogy folytatjuk a párbeszédet, és a miniszter belátható időn belül ellátogat Galántára.

Amikor kikísért az irodájából, ezzel vált el tőlünk: Uraim, köszönöm a látogatást. Csak egy dologban sikerült megegyeznünk: Galántán folytatjuk. Különben más csapat – kezdeményezés! – emberei is járnak utánam, de ők pozíciókat igényelnek maguknak és társaiknak, önök egyetlen ilyen kérést sem fogalmaztak meg. Fogadják nagyrabecsülésem kinyilvánítását, és akkor: a viszontlátásra Galántán!…

A galántai találkozó megbeszélt időpontja halasztódott, aztán elmaradt. Biztosan a háttér lobbi mindent elkövetett, hogy a pedagógusszövetség kezdeményezéseit degradálja. Elszomorító viszont, hogy a honi magyar pártok is többször hasonlóan jártak el, nem kérték ki a pedagógusszövetség álláspontját tartalmi, személyi, szerkezeti javaslataikhoz, és az sem volt példa nélkül való (a mai napig így van!), hogy oktatási munkatársnak (szakértőnek?) a szlovákiai magyar pedagógustársadalom perifériájáról választottak képviselőt.

Állni kell a versenyt

A szövetség negyedszázados létével kiérdemelte a magyar pedagógusok, szülők, civil társadalom és egész közösségünk elismerését, a továbblépéshez azonban nélkülözhetetlen a gyökeres megújulása, az itteni magyar politika egyértelmű támogatása, mert az új kihívásokkal és a többségi iskolákkal alacsonyabb gyermeklétszámmal, megcsappant iskolahálózattal is állni kell a versenyt. És egymás között mondva: a megrendítő gyermek-létszámcsökkenés objektív körülményei között (folyamatos ellenszél, negatív demográfiai mutatók, elvándorlás, közösségeink amortizálódása, stb.) szükséges egy önreflexió – amolyan lelkiismeretvizsgálat elvégzése pedagógustársadalmunkban -, mert a szülők elfordulása magyar iskoláinktól – közöttük volt tanítványaink! – mindnyájunk bizonyítványát állítják ki!