Március 15-e talán az egyik legdicsőbb nemzeti ünnepünk, hiszen a szabadságot ünnepeljük ezen a napon. Szencen ez alkalomból évek óta a Kisfaludy-síroknál koszorúznak, majd a pozsonyi Petőfi-szobornál emlékeznek, este pedig a Szenci Városi Múzeum épületében tartanak előadást az ünnep kapcsán. Az idei évben rendhagyó előadásra került sor.
A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpontjának munkatársai tartottak érdekes előadást a múzeumban. Az előadás-sorozatot mindig az aktuális kiállításhoz is igazítják, és mivel a múzeumban jelenleg őstörténeti kiállítást láthatnak az érdeklődők, így a két előadó, Sudár Balázs és Petkes Zsolt is az őstörténetről szól – mondta el bevezetőjében Strešňák Gábor, az intézmény igazgatója. Két előadás hangzott el. „A magyarok vándorlása – ahogy a történész látja“, illetve „A magyar őstörténet és a régészet“ címmel.
A kapcsolódási pontot e sorok írója a következőkben látja: ha nem vándoroltunk volna a Kárpát-medencébe több mint egy évezrede, nem lenne Magyarország, nem beszélnénk magyarul és valószínűleg 1848. március 15-e sem írta volna be magát a világtörténelembe nagybetűkkel.
Mi az őstörténet?
Sudár Balázs szerint teljesen másként kell őstörténetet kutatni, mint történelmet. Míg a történész általában írott forrásokat dolgoz fel, az őstörténetet kutatóknak több tudományos diszciplínával kell dolgozniuk. A nyelvészet, a történelemtudomány, a régészet, az antropológia, a genetika, és több más tudományos diszciplína eredményeit dolgozza fel az őstörténet-kutató, hogy megismerjék a nemzetek korai történetét. Az őstörténet- kutatás legnagyobb nehézsége éppen az, hogy több tudományág eredményeit kell ötvöznie.
Minden nemzetnek máskor ért véget az őstörténete
A nemzetek fejlődése határozza meg, meddig tart az őstörténetük. A magyar őstörténet az államalapításig, avagy István király trónra lépéséig tart. Sudár Balázs szerint azonban a magyar államalapítás nem István királynak, hanem a hét törzs vezéreinek köszönhető.
A nyelvtörténet, amelyre részben az őstörténet-kutatás is hagyatkozik, csak a nyelv történetét tárja fel, nem a nemzetét. A régészet pedig a leletekkel dolgozik. A magyar nyelv finnugor eredetű, rengeteg török jövevényszóval. A magyar nemzet sztyeppei nép, ez a két állítás azonban nem zárja ki egymást. A magyar nép sztyeppei kultúrája valószínűleg a vándorlás során ragadt rá a magyar törzsekre, azt ma is jól látjuk, hogy egy nép viszonylag könnyen vált kultúrát, így vált a magyarság is sztyeppei néppé a történelem során.
Nyelvészeti szempontból régen elváltunk egymástól
A történelem jelen ismeretei szerint 2500-3000 éve váltunk el a finnugor nyelvű rokonainktól. Ez a nyelvtudomány szempontjából nagyon hosszú idő.
Sudár Balázs azt is elmondta, hogy azok a népek, melyek az őshazában maradtak, már nem beszélik a magyar nyelvet, s azok sem, akik az őshazából a Kaukázus területére mentek. A magyarság azon része, amely nyugat felé vette útját, megőrizte a nyelvét. A nyugat felé vándorló magyarokhoz viszont más törzsek is csatlakoztak. A kazárok és a kunok (valószínűleg hét törzs) a magyarokkal folytatták útjukat a Kárpát-medencébe. Az, hogy Magyarországnak hívták ezt a területet az ideérkezésük után, annak köszönhető, hogy a magyar törzsek hoztak létre államalakulatot.
Írott források
Vándorlásaink korából háromféle írott forrás maradt fenn. A moszlim kereskedők által írt úti jegyzetek igazából praktikus információkat tartalmazó jegyzetek, amelyekből kiderül, hogy ki a vezetője a népnek, amit fontos lehet tudni a többi kereskedőnek is. A moszlimok a magyarokat madzsalnak nevezték a leveleikben. A másik forrást a bizánci keresztények által írt levelek képezik, akik politikai jellegű iratokban jegyezték fel a magyarság létezését. A harmadik létező írott anyag a magyar krónikák írott anyaga, amely azonban a 13-14. században íródott, ezért a történelemtudomány ezeket nem szívesen használta, holott nagyon sok minden kiderül belőlük, többek között az államalapítás is.
A krónikák legendái és a valóság
A magyar krónikákból több legendát megismerhetünk, amelyeknek valószínűleg van valóságalapja is. Ilyen a Hunor és Magor legenda. Ennek lényege, hogy a szarvas elvezeti a két testvért egy másik területre. A két fiú ebben az esetben a népet szimbolizálja. A nomád népek akkor kerestek új szálláshelyet, ha veszélyeztették őket, vagy ha túlnőtték a szállásterületüket. Ez lehet az alapja a Hunorról és Magorról szóló legendának.
A sztyeppei népek kedvelt motívuma jelenik meg az Emese álmában is. Az ősanya álmában egy állathoz köthető a megtermékenyítés, ez azt jelenti, hogy az anya gyermeke kiválasztott lesz. Emese álmában tehát a sólyomszerű madár (talán turul) azt jelzi, hogy gyermeke kiválasztott lesz.
Az államalapítás
A vérszerződés legendája is él. Ennek köszönhető a magyar állam kialakulása, véli Sudár Balázs. A hét vezér vérszerződését a magyar történetírás joggal emeli ki. Bár nagy valószínűséggel már korábban is létezhetett egy szövetségi viszony a törzsek vezetői között, de a testvérré fogadás a vérszerződés értelmében ezt megpecsételi, sokkal szorosabb kötelékké teszi. A törzsszövetség egy mellérendelt struktúrát jelentett, amikor kiválasztanak egy vezért maguk közül, megalapítják az államiságot. Ez a szerződés még az Etelközben jött létre, de a magyarság onnan államalakulatostul költözött át a Kárpát-medencébe, ami a híresztelésekkel szemben lakott terület volt. Annak köszönhetjük mai létezésünket, hogy az Etelközből a Kárpát-medencébe vándorolt magyarság az államalapítás útjára lépett. Erre az államalakulatra építkezett István király, aki már nem államalapító volt, csupán átalakította a meglévő államot egy keresztény országgá.
A magyar őstörténet ezzel befejeződik, hiszen az államalapítástól a magyar történelemben egy új korszak kezdődik.
A régész bizonyít
Petkes Zsolt A magyar őstörténet és a régészet címmel tartott előadást. A régész előadása elején elmondta: a régészetnek szüksége van viszonyítási alapra. A magyarság őstörténeti kutatásaiban ez a viszonyítási pont a Kárpát-medence régészeti leletanyaga.
Az első ilyen leletanyagot 1834-ben találták meg Ladánybenében. A honfoglalás kori harcos sírjában ékszereket, érméket és a lovát is megtalálták. A leletről már 1835-ben megjelent egy ismertető írás Jankovich Miklós tollából a Magyar Tudós Társaság Évkönyvei című kiadványban.
A következő leletre nem sokat kellett várni, 1853-ban találták azt meg Vereb községnél. Ebben a sírban is találtak jellegzetes övdíszeket, fegyvereket, kengyelt, tegezfület. Hasonlóan, mint az előző sírnál, itt is a lovával együtt temették el a harcost. A ló feje és hátsó lába volt bebugyolálva a bőrbe és úgy temették a gazdája mellé. A megtalált érmék mind a két sírnál a kalandozások korából valóak, észak-itáliai pénz volt a leletanyagban.
Galgócon találták meg a legszebb tarsolyt
Egy nagyjából öt centi nagyságú tarsolyt is találtak a harmadik sírban, melyet a tizenkilencedik század közepén tártak fel Galgócon. A leletanyagot azonosították, tudták róla, hogy a honfoglalás korából származik, de a tarsolyról nem tudták megállapítani, hogy mire szolgált, az csak jóval később vált világossá a kutatók számára.
Az 1896-os millenniumi ünnepségek idejére már húsz honfoglalás kori leletet tártak fel. Ezekből teljes képet kaptak a kutatók a temetkezési szokásokról.
Hogyan kutassunk őstörténetet?
Az őstörténet-kutatás esetében mégis felmerül a kérdés, hol lehet megkezdeni az ásatásokat, a kutatást. A nyelvészeti eredményekből ki lehet indulni. A nyelv fejlődéséből ugyanis nagyjából ki lehet következtetni, merre vándorolhatott a magyarság. Ezek az eredmények azonban nem adnak teljes képet.
A magyarság már a tizenkilencedik században kutatta elődeit. Az első őstörténeti expedíciót gróf Zichy Jenő indította el 1895-ben, ő egyben a saját őseit is meg szerette volna találni. Az útja a Kaukázusra vezetett, ahol talált egy Zichia nevű tartományt. A másik expedíciót már a következő évben elindította. A harmadik utazás során megkerülte az egész Kaukázust és Pekingen keresztül jött haza Magyarországra. Az őstörténet-kutatás szempontjából nem történt nagy előrelépés a Zichy indította expedícióknak köszönhetően, csupán apró eredmények születtek, de áttörést a kutatásban nem hozott a gróf és kíséretének útja.
A 30-as években Oroszországban kutattak
Fettich Nándor és László Gyula régészek Oroszországban kutattak az első világháború után. Ebből a kutatásból is kevés eredmény született, de megjárták Kijevet is, mivel a feltételezések szerint a magyarok Kijev érintésével jöttek az őshazából a Kárpát-medencébe, ami bizonyosságot is nyert.
Az áttörést egy orosz régésznek köszönhetjük, aki 1975-ben mutatta be anyagát, amelyet Bolsije Tiganiban talált. 1976-ban Halikova magyarul is publikálta kutatásai eredményét. A tudomány ezekhez az információkhoz óvatosan viszonyult, ugyanis a magyar szakértők szerint azon a vidéken a magyarok valószínűleg nem tartózkodtak abban az időben, mely időből a lelet származott.
Az áttörés
Az 1990-es években változott a tudomány álláspontja – mondta el Petkes Zsolt, és a nyelvészek elismerték, azon a vidéken is élhettek magyarok, ahol Halikova megtalálta a magyarnak vélt sírokat. Félrevezető volt a kutatás szempontjából az is, hogy a nyelvészek olyan területeken kutattak volna, ahol valószínűleg a honfoglalás előtt nem járt a magyarság.
A régészet a felvetett problémákra válaszokat ad, hiszen a leletanyagok bizonyítják, hogy az adott területen élhettek-e bizonyos népcsoportok. A kétezres évek elején Türk Attila régész megbízást kapott az oroszországi kutatásokra. Türk Attila a Kárpátoktól keletre kutatott, végigjárva a térség múzeumait is. A 2010-es évek elejére sok lelet előkerült. Az Uráltól keletre, Cseljabinszk településtől nem messze több sírt is feltártak. Ezek nagy hasonlóságot mutatnak a Kárpát-medencében talált leletekkel. Petkes Zsolt szerint tulajdonképpen nem hasonlóságról, hanem egyezésről van szó. A nemrégiben feltárt sírok leletanyaga bizonyítja, hogy a magyarság mely területen élt.
Az etelközi magyarság nyomaira bukkantak
Petkes Zsolt szerint van még mit feltárni azon a területen. Azokon a helyeken, ahol kutattak, rengeteg halom van még, amelyek temetkezési helyeket takarnak. Az egyik nemrégen feltárt sír nem messze a Dnyeszter folyótól azt bizonyítja, hogy jó helyen jártak. Ezen a vidéken folytatni kell a kutatásokat. Ez az a terület, ahova a történetírás szerint Bíborbanszületett Konstantin a magyarok szálláshelyét megjelölte. A császár fiának írta A birodalom kormányzásáról című művet, ebben említi, hogy a magyarok az Etelkuzu nevű területen élnek. A műben Konstantin azt is leírta, mely folyók határolják ezt a területet, a Dnyeper és a Dnyeszter volt az a két nagy folyó, amely a leírás szerint az Etelköz határát alkotja.
Az előadás végén az is elhangzott, hogy a Mátyusföldön, Galánta környékén is vannak honfoglalás kori leletek, ezek nagy része még feltárásra vár. Szeretnék a nyáron megkezdeni a kutatásokat, Alsószeliben és Felsőszeliben ugyanis még nagyon sok feltárni való lelet vár a régészekre.
