Hetven évvel ezelőtt kezdődtek a felvidéki kitelepítések a Beneš-dekrétumok alapján. A szőgyéniek kitelepítésére 1948-ban került sor, amikor 135 család kényszerült elhagyni szülőföldjét.
Sokan közülük Tatán és környékén leltek új otthonra. Ennek a szomorú történelmi eseménynek a kapcsán Tata és Szőgyén húsz éve ápol testvértelepülési kapcsolatot, és közösen készül a kitelepítettek emléknapjára, mely minden év április 12-én kerül megrendezésre. Erre az alkalomra a Szőgyéni Televízió dokumentumfilmet készít, amelyben megszólalnak a kitelepítést átélt személyek, és azok leszármazottai. A film 2017. április 12-én kerül bemutatásra a tatai megemlékezések keretében.
Szőgyén polgármestere és a TV stábja az elmúlt napokban felkereste tatai otthonában a Szőgyénből kitelepített Kun Imrét. A Szőgyénből átkerült bútorokat jelenleg a tatai Kenderke Református Alapfokú Művészeti Iskolában őrzik, ahol a filmforgatás céljából átrendezték és aprólékosan visszaidézték a kor és a szőgyéni otthonok hangulatát. Előkerült egy hímzett falvédő, mely a szülőföld szeretetére utal a „Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba” felirattal, ami szintén a vagonban utazott Tatára. Ezt a hímzett falvédőt Kun Imre Vígh Gábor polgármesternek ajándékozta, azzal a céllal, hogy kerüljön a szőgyéni Tájházba. A falvédő ily módon hazatért. A Tájház vezetője, Svajcer Edina örömmel helyezte el a becses ajándékot a tájház bútorai közé.
Svajcer Edina, elhelyezi a falvédőt a szőgyéni Tájházban (Fotó: Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Kun Imre családját utolsóként toloncolták át a határon, ő akkor másfél éves volt. A történtekre a család elmondása alapján emlékezett:
„Anyámnak egy ideig sikerült elbújnia a hatóságok elől. Olyankor rám a szomszédok vigyáztak. Aztán végül mégis sorra kerültünk. Nagy ládákba rakták a ruhákat, a konyhai felszerelést. A bútorokat mind útra készítették. A takarmányt, a szalmát nagy bálákba rakták. A szemes takarmányt zsákokba készítve, a jószágot is, és mindent felpakoltak a teherautóra, és a köbölkúti állomáson berakták a vagonba.
Egy szerelvénybe öt családot pakoltak be. Anyámat, Kunné Elzer Katalint és engem, a nagynénémet, Sámsonné Elzer Matildot, a nagybátyámat, Elzer Jánost és családját, és a kilenctagú Méri családot. 1948. október 16-án érte el a szerelvény a magyar határt. Keresztanyám kitűzte a vagonra az addig elrejtett magyar nemzetiszínű lobogót. A vonat elindult Szobról. Ekkor érkezett meg a hír, hogy megszűnt a kitelepítés, mire a mozdony elindult vissza a határra.
Odaérve a csehek leeresztették a sorompót a vonat előtt, és azt mondták, hogy már át vagyunk adva, és semmi keresnivalónk nincs Csehszlovákiában. A szerelvény ekkor továbbindult Rákosrendező felé. A pályaudvaron több napig álltunk. A vonatszerelvényt ezután Komárom megyébe irányították, a tatai vasútállomásra. Vagonunk több napig ott vesztegelt. A szemben álló vasutasház lakói együttérzőek voltak, felajánlották anyámnak, hogy fürdetésre vigyen be hozzájuk.
Mivel már igen hűvös és deres idők voltak, anyám féltett a megfázástól, de a kimosott ruháimat arra a nyírott sövényre teregette, mely húsz év múlva a kertünk vége lett. Már akkor gondolta, hogy legjobb volna nem menni tovább, itt maradni Tatán” – meséli.
Kun Imre és családja megpróbáltatásai nem értek véget ezzel a történettel, mert kezdetben a tarjáni elűzött svábok házában kaptak menedéket, és csak évek múlva lett otthonuk a saját erőből épített házuk Tatán, a Szőgyéni utcában.
Kun Imre immár hat éve a Tatai Városi Nyugdíjasok Klubjának elnöke. Elkötelezett munkájáért tavaly a „Tata városáért” kitüntetés bronz fokozatát adományozták neki, a szőgyéni önkormányzat pedig 2015-ben elismerő díszoklevéllel jutalmazta a két település kapcsolatának erősítésében kifejtett munkájáért.
