Nagycsütörtök tulajdonképpen az utolsó vacsora s az Oltáriszentség szerzésének ünnepe, Jézus szenvedésének kezdete. Az utolsó vacsora ünnepén elhallgatnak a harangok is, kereplők helyettesítik azokat.
Gyermekkorom egyik nagy élménye volt, mikor e napon a harangozó Pista bácsi megengedte nekünk, az Isten házában gyakran szolgálatot teljesítő fiúknak, hogy felmenjünk a toronyba, s ott meghajtsuk az egyik ablakba helyezett nagy fa „kereplőt“. Ezzel adtuk ugyanis a hívek tudtára a szertartások kezdetét. Még ma is látni ezekből a harangokat helyettesítő régi eszközökből néhányat templomainkban. Szalatnyán például egy XIX. századit őriznek.
Az már nem volt szokásban nálunk az ötvenes években, hogy az utolsó harangszót követően még elszaladjunk a közeli patakba, s ott megmosakodjunk, úgymond megtisztálkodjunk. Ám apai nagyanyám még sokat mesélt erről a megtisztulásról nekem, ami része volt a nagyheti szertartásoknak.
Emlékszem még az e napi keresztjárásaimra is. Az ájtatos hívekkel, az éneklő és imádkozó asszonyokkal magam is végigjártam a falut, felkeresve az annak egyes pontjain állított kereszteket, feszületeket. A kereszt „a keresztény ókor és a koraközépkor jámborságában és művészetében győzelmi jel, az üdvösség fája, melyen Krisztus királlyá dicsőült” (Bálint S., 1989. 214.l.)
Állítottak ilyen „üdvösségfát” egykor a falu elején és végén, a keresztutaknál, a határban vagy az erdő szélén, a házak előtti kertekben. A fő szakrális helyeken, a templomnál és a temetőben ez természetes és kötelező volt. Egyes helyeken kisebb-nagyobb kálváriát is építettek. A keresztre feszített Megváltóra mindig feltekintett az arra haladó hívő ember: megemelte kalapját, keresztet vetett, s olykor elmondott egy-egy rövid imát vagy fohászt is. A kereszt tövénél pedig mindig volt friss virág vagy koszorú. Csodálatosak és hangulatosak ma is ezek a szakrális kisemlékek. A maguk egyszerűségében is meghatóak és lélekemelőek, tiszteletet parancsolóak.
Ipolyfödémes – fakereszt Kelenye felé (Fotó: Csáky Károly)
A keresztjárás az Ipoly mente valamennyi falujában este, sötétedéskor kezdődött. A 89 éves Balla Jánosné (1985) pereszlényi lakos így emlékezett erre vissza: „Este mentünk a templomba, aztán ott az előimádkozó asszony elkezdte az imát. Imádkoztunk, éneköltünk, aztán elmentünk a keresztekhö. Végig a falun énekszóval, le egész a falu végéig. Aztán mentünk a temetőbe a keresztekhö. Elvégeztük az imát, éneket, aztán visszamentünk a templomba.”
A templomba bizonyára virrasztani mentek, bár ezt az adatközlő nem említette. Viszont a közeli Szalatnya községbeli adatokból tudjuk, hogy ilyenre sor kerülhetett, mert ott egészen hajnali négyig virrasztottak a hívek.
A keresztjárás hasonlóképpen ment végbe Ipolyszécsénykén, ahol még a falutól három kilométerre lévő „Messzelátóra” is elmentek az ájtatoskodók, hogy az ottani keresztnél is elvégezhessék szertartásukat.
A tesmagiak a falu határában a „Kisképhöz”, a „Rákkeresztyihö” és a „Gusztyikeresztyihöz” jártak. Menet közben „fájdalmas” énekeket énekeltek, a keresztnél pedig a „stációkat” mondták. „A falu előtti Pankakeresztné végeztünk utojjára, ugy éfé felé. Akkor a jányok szalattak be a patagba mosakonnyi. Mekköllött a menetnek ányi, mevvárnyi a jányokot, mer őköt nem hagyhatták el” – emlékezett vissza Mihály Józsefné (1910)/. (Csáky K., 1987. 114.l.)
A falummal, Kelenyével szomszédos Ipolyfödémesen Nagy Józsefné Nagy Matild (1921) adatközlőmék néhány évtizede még szinte az egész települést bejárták nagycsütörtökön. A község nyugati részén kezdték keresztjárásukat. Megálltak a pusztapincei keresztnél, a templomkeresztnél, a vereskeresztnél. Kelet felé, Kelenye irányába, a képecskei kereszthez mentek utoljára. Éjfél felé értek a temetőbe, itt végződött szertartásuk.
A drégelypalánkiak újabban csak a Kálváriával szembeni temetőkereszthez járnak. A többi keresztet már nem keresik fel, csak azok irányába fordulnak imádkozásuk, éneklésük alatt. (Jancsovics Istvánné Urbán Margit, 1920.)
