Anyu, milyen volt, amikor még nem voltam? – kérdezte tőlem Kincső. Mit tudnék erre válaszolni: „nem voltam teljesen én”. De ő nem adta fel, erősködött, meséljem el, milyen volt az életem, mikor egyedül voltam, nem voltam anyuka, és természetesen Örs sem maradhatott ki a kérdezősködésből, „anyu, meséld”.
És én továbbra sem tudtam mást mondani, mint először, nem voltam teljesen én. Mert abban a pillanatban, mikor megtudtam, hogy ő lesz, kezdtem érezni, hogy beteljesült egy álmom, a szívem alatt ott volt egy másik élet, a gyermekemé, és kilenc hónap után megjött ő, számomra a legszebb kislány a világon – néhány évvel később pedig a legszebb kisfiú is megérkezett – a babavárás időszaka, a két kis manómnál, maga volt a csoda, tele izgalommal, milyen lesz, kire fog hasonlítani, fiú lesz-e vagy lány? Mindent jól csinálok-e majd? Anyukám azt mondta, úgyis tudni fogom, mikor mit és hogyan kell csinálni, mert igenis létezik anyai ösztön.
Azóta tudom, ha hibát is vétek, a legnagyobb dolgot adom nekik, amim van, a szeretet. Ugyanazt, amit én is megkaptam – és szerencsére még ma is – éveken keresztül, az anyai szeretetet. A legjobb dolog, ami velem történhetett, hogy anya lettem. A legszebb szó a világon, amiből több is van az anya, anyu, édesanya, anyuci, anyuka és ezek változatai. Ugye, egyetért velem a kedves olvasó?!
A legnagyobb boldogság, mikor azt mondják nekem, anyu, szeretlek, vagy anyu, én annyira szeretlek! – ebben minden benne van, nem is kell több ennél a két szónál.
Igazából én sem tudok szebbet mondani az én anyukámnak, csak azt, hogy „anyu, szeretlek!”. Mindent Neked köszönhetek, miattad lettem az, aki vagyok, megtanítottál, amire tudtál, szeretni és tisztelni az embereket, elfogadni a kudarcokat és örülni a sikereknek, mert velünk szomorkodtál és velünk örültél, ha betegek voltunk, ültél az ágyunk mellett, míg meg nem gyógyultunk, és mindig támogattál, ahogy tudtál. Tudom, te ugyanezt tanultad az édesanyádtól.
Csütörtökön, anyák napi műsor volt az iskolában, csodálatos volt a sok izguló gyermek, ahogy nyugtalanul keresték szemükkel anyukájukat, és öröm volt nézni, mennyire megnyugodtak, mikor megtalálták, és volt kire nézniük, mikor énekeltek, táncoltak és szavaltak. Azt hiszem, bátran mondhatom: mindenkinek volt miért büszkének lenni. A nagymamák és anyukák kezében bizony megjelentek a zsebkendők is.
Minden anyuka, nagymama, dédmama megérdemli, hogy szeretettel gondoljunk rájuk, nem csak ma, az év minden napján.
