Hihetetlennek tűnik, de igaz, hogy a 16. században a rosszul fizetett komáromi naszádosok egy alkalommal nem a török, hanem Bécs ellen vonultak. Az esetet bizonyító tényeket Takáts Sándor komáromi származású történész „halászta elő” a bécsi kamarai levéltárból. Ezeken alapul alábbi történetünk.
A túlparti nádast végigborzolta egy hirtelen keletkezett szélfuvallat, amely sejtelmes susogó hangokat csalt ki a természet e csodálatos hárfájából, ám pajkosságából ezúttal csak egy rövidke futamra telt. A jobb parton a folyó vizére mély árnyékot vetettek a Vág-Duna fölé magasodó hatalmas bástyafalak. Az öblös torkú ágyúknak és a folyó medrében katonás rendben levert cölöpsornak a védelmében ringtak a parthoz kötött naszádok. Vitorlavásznuk gondosan feltekerve, árbócuk csupaszon tört az ég felé, mert a sok csatát látott hadi lobogót pihenőidőben a naszádos vajda lakásán őrizték. Ahányszor a pajkos hullámok megtáncoltatták a karcsú hajótesteket, odafent megnyikordultak a vesszőből font árbóckosarak, melyekből máskor éles szemű megfigyelők kémlelték a távoli látóhatárt, nem tűnik-e fel Tata és Esztergom felől ellenséges török gálya…
– Ingerültté teszi az embert ez a kényszerű várakozás – dörmögött bosszúsan az orra alatt Fillérös János tizedes, miközben a naszád tatján emelkedő parancsnoki fülke falának támaszkodva nézte a parton szorgoskodó superokat, mint birkóznak meg az ácskompániák a Liptóból leúsztatott hatalmas szálfákkal, melyekből a fakopáncs hangjára emlékeztető szapora szekercecsapások és a hajnaltól napestig monoton dalukat zengő fűrészek munkája nyomán új naszádok épültek. A tagbaszakadt, bajuszos naszádos, akinél a hajóhadban senki sem kezelte mesteribben a hajóorrban forgatható állványon elhelyezett ágyút, a forgósiskát, türelmetlenül várta, hogy a kikötőbe vezető úton mikor térnek vissza a városból társai, akik rég várt hópénzük megérkezését remélték a bécsi királyi kamarától.
Bizony sanyarú a sorsuk a naszádosoknak, akik a többi végvári vitézhez hasonlóan korábban évente jargalópénzt kaptak, amelyet idővel felváltott a hópénz. Zsoldjuk helyett azonban rendszerint csak ígéretben részesültek. Abból viszont nem lehetett eltartani a családot, etetni, itatni a sok porontyot odahaza, nem szólva arról, hogy a családfő sem harcolhat korgó gyomorral, rongyos öltözékben, kicsorbult szablyával. Így a kényszerűség gyakran rávitte őket arra, hogy a gútai és más halászóvizeken erőszakkal megtöltsék hálójukat. A törvénysértésért pedig szaporán ment rájuk a panasz, jobb esetben a komáromi várkapitányhoz, rosszabb esetben pedig egyenesen Bécsbe. A korholás sohasem maradt el, nem úgy a hópénz.
További elégedetlenséget és feszültséget szült az is, hogy mindig méltatlanul megkülönböztették őket a várat őrző német zsoldosoktól, akiknek nem volt akkora zsoldbéli elmaradásuk, mint a vízen harcoló naszádosoknak, akik gyakrabban kockáztatták életüket, mint a teljesen újjáépített, teknősbéka alaprajzú vár erős falainak védelmében szolgáló zsoldosok. És ez még nem volt minden. Megalázó volt, hogy mindahányszor bementek a várba, fegyvereiket le kellett adniuk a német kapuőrségnél. De a naszádosok nemcsak a Vágon és a Dunán teljesítettek őrszolgálatot, mert az 1550. évi új városi rendtartás értelmében rájuk hárult a három komáromi városkapu éjjel-nappali őrzése is.
Amikor a mostanihoz hasonlóan már forrpontra jutott a naszádosok elégedetlensége, Bécs sietve kifizette számukra elmaradt járandóságuk egy részét. Így volt ez két évvel ezelőtt, 1552-ben is, amikor Pozsgay Zsigmond naszádos fővajda halála után a helyére lépett Thelekessy Imre a nádornak személyesen tett panaszt. Nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy amíg a németek elmaradt zsoldjukból megkaptak egyszerre kilenchavit, a naszádosoknak csak négyhavi jutott. Ennek is kisebbfajta lázadás lett a vége.
Amikor Thelekessyt leváltották tisztségéből, az uralkodó a dölyfös spanyolt, Alonso Contrarest nevezte ki a hajóhad élére, aki hamarosan kiérdemelte a magyarok gyűlöletét, s ráadásul olasz mintára átszervezésbe fogott. A naszádosok elégedetlensége így hamarosan őt is elsöpörte és Csömöri Zay Ferenc, a vitézségéért és műveltségéért köztiszteletnek örvendő naszádos vette át a fővajda tisztségét. Ám ő tavaly, 1553-ban Verancsics Antal püspökkel, a király diplomatájával együtt Konstantinápolyba utazott követségbe, s azóta Csabay Fülöp intézte helyetteseként a naszádosok ügyeit. Így most az ő házához vonultak a beígért hópénz ismételt elmaradásán felháborodott naszádosok.
A házból erőszakkal kihozták az ott őrzött seregzászlót és seregdobot, majd nagy zaj és kiabálás közepette vonultak a városon a naszádos kikötő felé. Támadt is rémület az utcákon, elhalt a magyarok, németek, délszlávok és olaszok bábeli nyelvzavara. Komáromban ugyanis I. Ferdinánd utasítására 1545-ben megkezdték a vár újjáépítését, mely sok munkást, többnyire szakmához értő mestereket igényelt. Jöttek is szép számmal a német tartományokból tégla- és mészégetők, olasz hadmérnökök, földmérők és kőművesek. Tízéves szorgos munkájuk eredményeképpen nemcsak a vár bástyái lettek magasabbak és erősebbek, de kiásták azt a háromszáz öl széles mély vizesárkot is, mely a várfalak alatt összekötötte a Dunát a Vág-Dunával és ezzel bevehetetlen szigetté tette az erősséget.
A csapóhidas várkapu térségében éppen olasz kőfaragók dolgoztak Ferdinánd király címeres feliratán, hogy elkészülte után beemelhessék rendeltetési helyére, az ülőfülkékkel ellátott boltozatos várkapu fölé. A nagy ribillióra ijedten szétrebbentek a jellegzetes főkötőt, a tutyit viselő fehér kötényes kofák is, akik a városháza előtti téren árusították illatozó cipójukat. Németh János városbíró a városháza zsalugáteres ablakán kitekintett a térre.
– Ismét lázadoznak a naszádosok – csóválta a fejét rosszallóan, majd hozzátette: – Amíg nem rendeződik a helyzet, meg kell szerveznünk a városkapuk őrzését. Aztán hogy, s mint lesz a továbbiakban, amiatt főjön Kielmann várkapitány feje – tette hozzá némi kárörömmel.
A kikötőben alig szállt hajóra a 600 feldühödött naszádos, már lóhalálában szaladt a küldönc a várkapitányhoz a rossz hírrel. A Dunára néző bástyára lihegve felkapaszkodó várkapitány azonban már csak a hadrendben Bécs felé evező tizennyolc naszád elvonulásának lehetett a szemtanúja. Nem tehetett mást, minthogy tüstént lovasfutárt küldött egy pecsétes levéllel Bécsbe, melyben beszámolt a kialakult helyzetről.
A halászok, pákászok, aranymosók, révészek és egyéb csallóközi vízi emberek fejcsóválva nézték a komáromi hadihajókat, melyek ezúttal nem lefelé, az esztergomi törökök ellen indultak, hanem Bécs irányába. Közben a lovas futár alól több ló is kidőlt, mire Bécsbe érkezett, ahol – értesülve a Komáromban történtekről és a naszádosok közeledtéről – pánik tört ki. Nosza, sebtében összesöpörték a kincstárban fellelhető maradék ezüstpénzt, amellyel a futár tüstént visszaindult. Szerencséjére rátalált a félúton evező naszádosokra, akikre minden visszatérésre felszólító rábeszélésnél jobban hatottak a vezetéklovon szállított csillogó tartalmú pénzes tarisznyák.
Amikor a naszádosok visszafordultak Komáromba, még nem gondolták volna, hogy egy év nem sok, s az eset megismétlődik. Ez alkalommal azonban Csabay Fülöp helyettes fővajdának sikerült elérnie azt, hogy – a naszádosok sérelmeit előadandó – egyedül utazzék Bécsbe a királyhoz. Meghallgatást nyert, a zsold hamarosan megérkezett. De érkezett más is. I. Ferdinánd díszes oklevélben olyan jogokat biztosított a naszádosoknak, amilyeneket II. Lajos uralkodása alatt élveztek.
A leírt valós események óta majd 500 év telt el, s ma már Komáromban senki és semmi nem őrzi a vitéz naszádosok emlékét, pedig haló poraikban is megérdemelnék az utókor főhajtását. Ha legalább megjegyezzük a következő neveket, máris tettünk valamit ennek érdekében: Thelekessy Imre, Tarnóczy András, Pozsgay Zsigmond, Csömöri Zay Ferenc, Maróthy Nagy István, Maróthy Nagy Mihály, Csapó Pál, Huszár Mátyás, Olasz György, Izdenczy István, Bognár Márton, Buday Lázár, Fillérös János, Tóth Kalmár János, Zalay Gergely, Katona Gergely, Muzslai Barnabás és társaik. Minden komáromi rög porrá lett hamvaikat tartalmazza.
