„Kérve a jó Istent, hogy mi is hasznos, munkás polgára lehessünk visszanyert hazánknak, megköszönve segedelmét kérjük: Isten áldd meg a magyart!” E sorokkal zárul – 1938. november 14-én – özv. Hornyák Gézáné Irma, a losonci Református Nőegylet aktív tagjának naplója. E napló részletekben való közlésével egy páratlan történelmi utazásra invitáljuk a kedves olvasót, mely során betekinthetünk a harmincas évek végének felvidéki mindennapjaiba – és átélhetjük a várakozás majd a Hazatérés szavakba is nehezen önthető pillanatait…
A napló korábbi részei ITT olvashatók.
1938. Nov.10 Csütörtök. Mindnyájunk életében örökemlékű drága gyönyörűséges nagy nap! Reggel 6 ó. kor felkelve nagy örömet okozott már az is, hogy szép napfényes őszi napra virradtunk. Ritka kellemes nap novemberben.
Sietve összetakarítottunk, az ebéd készítése már nem volt gond, mert az már készen volt. Szerettük volna már a zászlót kitenni, az ablakokat díszíteni, de még nem mertük a korai órákban. Magdának elég jól sikerült a kis magyar ruhája. Felkérték, hogy ők menjenek elől a menet élén.
Bizony nem bírtuk bevárni a harang jelzését, 9 óra után kibujtak a háztetőkön a drága szép magyar lobogók. Könnyezve gyönyörködtünk benne.
Csakhamar feldíszítettük ablakainkat is. A gyerekek már el is mentek. 10 ó.kor én is elindultam Marcsával. Már jöttek előnkbe, hogy a menet indulna, de még ránk várnak. Sietve utólértük őket. Szép impozáns volt a menet. Elől három magyar ruhás lány, középen Magda, mögöttük vitték a húsz éve rejtegetett szép címeres magyar lobogót, mit bizony a moly már itt-ott kikezdett. Utána szép négyes rendekbe vagy 4-500an a falu
lakosai.
A szlováknak csúfolt Apátfalva kis község megmutatta, hogy hova tartozik tulajdonképpen. A városba beérve mi kiváltunk a csoportból, kinek-kinek a rendelt helyére kellett mennie. Mi az Erzsébet uccai volt Szabadkőműves páholyban gyülekeztünk. Nagyon szép ragyogó volt a város képe. A régi-régi kedves magyar Losonc újúlt fel.
Mintha a jó Isten is örűlt volna ennek a napnak, kedves derült, meleg napfény ragyogott a szépen kitakarított uccákra, a fellobogózott házakra, virágos nemzeti szinekkel díszített ablakokra.
Öröm reszketett a lelkekben, boldogság sugárzott a szemekből. Kezdtek felsorakozni a környékbeli falvakból a csoportok, szines magyar ruhás lányok csoportja minden menetben. Zúgtak a harangok, süvöltöttek a szirénák. De milyen más volt most hallani. Míg eddig, ha légvédelmi gyakorlatokon megszólaltak összeremegett az ember szive, hogy ki tudja a közeljövőben milyen borzalmaknak a bejelentése lesz ez a rémítő hang? De most még ez is kedves volt. Hiszen nem a halált, nem a gyilkoló szörnyűségeket, hanem az új életet, a feltámadást jelentette.
Jó ideig, csaknem délig ácsorogtunk az Erzsébet uccán, külön-külön csoportba minden nő és más egyesületek. Míg végre jelt adtak, hogy indulhatunk. Szép rendbe ment a hosszú menet, kórház előtt kanyarodva a Buzatéren felállított pódium elé be. Itt már minden egyesületnek meg volt jelölve a helye. Rendőrség, katonaság hiányába a tűzoltók, teológusok, főiskolások és cserkészek voltak a rendezők.
Sajnos a losonci fogadtatás nem sikerült úgy mint kellett volna. Nem mintha itt kevésbé lelkes, vagy kisebb arányszámú magyar szív várta volna testvéreit, de a sok okos főrendező agyonrendezte.
A katonaság a városba dél felől érkezett be s a helyett, hogy az itteni hatalmas tugári téren rendezték volna a fogadtatást, nem engedték ide a közönséget, hanem a még k.b. két k.m.nyire eső Buzatérre csoportosították a tömeget s így a katonák ezen a hosszú útvonalon, csaknem üres városon, csupán az iskolás gyermekek elég gyér sorfala között vonultak be. Úgy a katonaság, mint a közönség részére nem volt kielégítő ez a rendezés.
Tulajdonképen mi sem láttuk a mit legfőképen óhajtottunk: a katonaság bevonulását, csak már a töredék csoportokat. S a katonák sem részesülhettek így abban az igaz lelkes fogadtatásban amivel pedig minden magyar szív várta őket, mert nagyon messze kerültek a tömegtől. És még hozzá, ha ez a tömeg lelkesedésének szavaló kórusokban adott kifejezést, mindjárt elhallgattatták.
Hosszú volt az idő ott várni, hiszen 3 óra után érkeztek be, de nem volt unalmas, csak fárasztó, hiszen lépten nyomon apró epizód jelenetek szórakoztatták az embert. Fényképészek, hírlapírók jöttek-mentek, majd megjelent a magyar csendőrség s mind többen-többen a várva várt vendégek közül. Elhangzottak az üdvözlő beszédek is, ez sem váltott ki különösebb lelkesedést, hiába Szilassy nem szónok. Gilleré jobb volt, az ezredesé aratta a legnagyobb tetszést. Négy óra felé oszlott szét csendbe-rendbe, de lelkes hangulatba a tömeg.
Máris megváltozott az ucca képe, sok az idegen, csupa magyar szó hangzik, az eddig ellenségesen viselkedő szlovákok is kitűzték a kokárdákat s szeretnének sokan most már hozzáidomulni a kényszerítő helyzethez.
Én értem haza elsőnek, tüzet raktam, hogy a tea már készen várja az éhes hazaérkezőket. Az ebédünk hideg sült, vaj, túró, süteményből állt, jóízűen költöttük el és csakhamar vissza is indultunk, mert hat órára gyülekezni kellett a fáklyás, illetve lampionos menethez. A mi igazi ünneplésünk ez volt. Nem volt olyan szigorú korlátok közé szorítva mint a nappali, mégis szépen, rendben és ami fő mámoros lelkesedéssel ment végbe.
Ismét az Erzsébet uccán összegyűlve felsorakoztunk a Buzatérre. Innen indúlt meg a hatalmas menet a Kubinyi térre, hol a Városháza erkélyéről hangzottak el az igazi lelkes szép beszédek. Igy a mi Sörös f.t.é ki megszokott magas szárnyalású szónoklatát mondta el. Majd a fiatal Czvank (-utóbb Göndöcs- László, később bpesti főisk.tanár, a Rákóczi Szövetség egyik alapítója)) tanár mondott nagyon szép, különösen az ifjuság érzéseit tolmácsoló beszédet.
Tomboló lelkesedés kisérte a szép beszédeket. Itt nem inthették le a szavaló kórusokat. Itt nyilvánulhatott meg a lakosság igaz érzése. A tömeg szépen eloszlott. P.né (Pályiné, a Ref.Nőegylet elnöke) mondta, hogy Magda majd maradjon vissza és ő is fog menni a nehány kiválasztott lánnyal a Vigadóba, hogy az ott vacsorázó tiszteknek feltűzzék az emlékkokárdát. Gilleréknél kellett összegyülekezniök. Még nekem is fel kellett velök menni, ami elég kellemetlen is volt, hiszen még soha nem voltam ott. A lányok a kokárda feltűzése után el is jöttek volna, de az ezredesné és a tisztek kérésére leültünk mi is az asztal mellé és nagyon jó hangulatban telt el az idő.
Boldogság volt hallani az ő lelkes közvetlen társalgásukat. Hiszen addig a /cseh/ tisztekben csak az ellenséges rémeket láttuk. Vigyázni kellett minden szóra, nem szólunk-e rosszúl, nem-e lesz baj belőle? S most felszabadulva, mint testvérekkel beszélgethetünk. Jól esett kiönteni ha csak töredékesen is a hosszú évek magunkba folytott keservét. 11 óra után, habár még akkor sem akartak engedni, hazajöttünk,
nagyon-nagyon fáradtan, de nagyon boldogan hajtottuk fejünket álomra húsz év óta az első magyar éjszakán.
(Folytatjuk)
