Elhunyt szeretteimmel együtt hordozom a szívemben azokat a temetőben pihenő hazai magyar embereket is, akiket – Istennek hála! – személyesen ismerhettem, s akik a nemzetünkhöz való hűségükben, áldozatvállalásaikban, cselekvéseikben ma is példaképek mindnyájunk számára.
Ilyen egyéniségnek hiszem a Stószon élt Fábry Zoltánt (1897-1970) is, akiről kis portrékönyvet írtam, s akinek a környezetét is jól ismertem. Stószról, a szülőföldjéről elegendő talán annyit említenem, hogy a második világháború idején az ő könyveit is máglyára akarták vetni a térségbeli nácik, de a község népe – a német ajkú, évszázadokkal előbb odatelepült „mánták”, és a helyi magyarok megakadályozták a többezres könyvtár elpusztítását.
A magányosan élt író és közgondolkodó a második világháború után haláláig a (cseh)szlovákiai magyar nemzetrész szellemi vezére volt, de nem a politika, hanem népe tisztelete emelte őt ennek az erkölcsi elismerésnek a magasába. Magam is gyakran láttam: megáll egy-egy autó vagy autóbusz stószi háza előtt, hogy utasai elbeszélgethessenek, nótázhassanak, eszmét cserélhessenek vele.
Fábry Zoltán szűkebb környezete zömében kiváló kassai magyarokból és helyiekből állt
A Simai-házaspár, Berzeviczy János, Nagyidai Ernő, Béres József, Juhász György, és persze, a stószi Schreiber-család folyamatosan segítették őt. Berzeviczy János az akkori idők legkiválóbb orvosai közé tartozott, Juhász György a helyi gyógyfürdő főorvosaként „kéznél volt.”
A CSEMADOK kassai mindenese, Béres József szinte testvérként viszonyult Fábryhoz, ő szervezte meg például a roskadó tető cseréjét az író házán. Ők is, és a többiek is gyakran véleményezték kéziratait. Nagyidai Ernő végrendeletét fogalmazta meg, Arató Mária nagy szerelme, lelki támasza volt.
Lélekben gyakran megfordulok Stószon
Most, Mindenszentekkor is ezt teszem, annál is inkább, hogy az író jelentősége tovább nőtt a szememben a halála óta lepergett negyvennyolc esztendőben. Az eltelt idő tökéletesen megrajzolta Fábry Zoltán lelki portréját. Én úgy látom, ő a földkerekség békeépítő nagyjai közé sorolható immár, hiszen az első világháborúban, kamaszként szerzett „megrázó élménye” óta – csaknem megölték, ő pedig kénytelen volt ölni – „fegyver s vitéz” ellen harcolt életének minden szakában.
A béke megszületésének és romba döntésének okait kutatva megpróbálta megválaszolni kora nagy kérdéseit, például:
„Miként történhetett, hogy a németek adták a világnak Hitlert is, meg Goethét is?”
Fábry mai szemmel korának egyik kiemelkedően felelősségtudó és művelt európai polgárának tekinthető: tisztán látott, nem tudott gyűlölni, és utolsó leheletéig szenvedett a történelem piramisoknál hatalmasabb hazugságait tapasztalva.
Sorsa ékesen bizonyítja, hogy akár Stószon is, az Isten háta mögött is, lehet a világot annak teljességében látni, ha az ember felelősséget érez a jövőért. Fábry magányos volt, mégis féltett minden családot, s aggódott nem csak a magyarságért, hanem a földkerekség minden népéért, mert nem tudta, de nem is akarta elfelejteni, milyen iszonyatosak, megalázóak, emberhez méltatlanok a háborúk.
Nincs a köztudatban, de „Színek Fábry Zoltán portréjához” című, 1970-ben megírt és a Madách Kiadó által 1990-ben megjelent könyvemben, Fábry Zoltán Máriának írt levelei egyikéből idézve közzétettem az alábbi, 1957. március 18-án kelt sorokat: „…Megint egy szörnyű hír kavart fel: Esterházy János meghalt a börtönében. A védencem volt, és hiába volt. Mintha én is bűnös lennék a halálában.”
