Minden úgy kezdődött, mint a Szervátiusz Jenő-díjat átadó ünnepségeken évek óta: a budavári Hilton szálló egyik elegáns különterme, az érkező vendégek esti öltözéke, az őket kedvesen fogadó Szervátiusz Klára, a Szervátiusz Alapítvány elnöke, aki egyszerre figyel az est szereplőinek ülésrendjére, de arra is, hogy a hamar benépesülő terembe újabb széksorokat hozzanak. Minden ugyanúgy, mint az előző években, de mégsem: fájdalmasan hiányzott az alapító: Szervátiusz Tibor szobrászművész, akitől idén május 15-én vett végső búcsút a nemzet.
Köszöntő beszédét őrá: egy legendás kor, legendás művészére emlékezve kezdte Szervátiusz Klára, majd megrendültségét leküzdve beszélt arról, hogy
a magyarságot megtartani akarókat ünnepeljük évről évre, immár 15. alkalommal.
Szervátiusz Tibor 2003-ban hozta létre az alapítványt és a díjat, édesapja: Szervátiusz Jenő születésének 100. évfordulóján azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében született, a nemzeti kultúra gyökereit, megtartó erejét felmutató képzőművészeti alkotásokra és alkotókra. Fájdalmas, hogy immár nemcsak az apa, hanem fia is csak műveikkel vannak köztünk, de ezek a művek összetéveszthetetlenül magyarok, ahogyan a Műcsarnokban rendezett kettős kiállításukon Temesi Ferenc író jellemezte munkásságukat: „Jenő a szolgálattevő, Tibor a megtartó.”
Szabó Ottó a sokoldalú képzőművész
Ilyen magyarságot szolgáló, értékeit felmutatni tudó művész a felvidéki Szabó Ottó, akinek munkássága a legtágabban értelmezett képzőművészet minden területére kiterjed: a szakrális festészettől a számítógépes grafikáig, a tipográfiától a belső építészetig, és akkor még nem szóltunk a kulturális szervezőmunkájáról és a tehetséggondozásról.
Minderről részletesen beszélt méltatója: Kovács Ágnes, a Rozsnyón született és Kassán tanító Szabó Ottó felesége. Első pillanatra meglepő volt, hogy nem egy művészettörténész vagy művésztárs mondja a laudációt, de – mint Szervátiusz Klára megjegyezte – ki ismerhetné jobban ezt a sokrétű tevékenységet, mint a művész életének és munkásságának társa.
Kovács Ágnes a legtöbbet foglalkoztatott felvidéki művésznek mondta Szabó Ottót, és mintegy igazolta a különböző alkotások felsorolása is.
A dióspatonyi templom 14 stációjával kezdődött Szabó Ottó kapcsolata a szakrális művészettel, és a 2012-ben felszentelt restei Rózsafüzér Királynője templomban már nemcsak a stációk fűződnek a nevéhez, de az egész templombelső, még az orgona is az ő tervei szerint készült. Szabó Ottó egyik alapítója volt 25 éve a Rovás Művészeti Társulásnak Kassán, amelynek célja kiállítások, előadások, kiadványok, konferenciák révén fórumot adni a képzőművészeti és kulturális életnek, de elsősorban a fiataloknak. Az alkotások sorához hasonlóan impozáns volt a díjaké, amelyek közül a 2010-ben kapott Pro Kultúra Hungarica-díjat, a 2014-ben átvett Magyar Érdemrend lovagkeresztjét és 2015-ből a Rovásért kiérdemelt Magyar Termék Nagydíjat említjük.
Kovács Ágnes idézett a Szabó Ottó 50. születésnapjára készült könyvből, arról, hogy hite segítette át élete nehéz pillanatain. Kereső alkatnak nevezte férjét, és ami a legfontosabb: közösségi művésznek.
Szervátiusz Klára azzal adta át a díjat Szabó Ottónak, hogy
aki ilyen sokat adott a hazának, érezze: kap is a hazától szeretetet és megbecsülést.
A Szervátiusz Jenő-díjat 2005 óta felváltva kapja művészettörténész illetve újságíró a magyar művészet bemutatásáért, illetve a magyar identitástudat erősítéséért.
A Szervátiusz Jenő-díj további kitüntetettjei
Ezúttal Csűrös Csilla rádiós újságíró, szerkesztő-riporter vehette át a kitüntetést, a nemzeti kultúra értékeinek következetes, értő felmutatásáért, népszerűsítéséért végzett magas színvonalú újságírói munkásságáért. Döbrentei Kornél költő a tőle megszokott szenvedéllyel elmondott, költői képekben is gazdag méltatásának középpontjába azt a küzdelmet állította, amelyet Csűrös Csilla műsoraival, riportkönyveivel, minden nyilvános szereplésével vív a sötétség hatalmai ellen nemzeti értékeink védelmében. Hallgatóinak tábora biztos lehet abban, hogy akiket riportjaiban kérdez, a maguk területén ugyanezzel a szándékkal végzik tevékenységüket.
A harmadik díjat Sólyomfi-Nagy Zoltán táltos regős tanító az ősi magyar hagyomány, az ősi szellemi kultúra őrzéséért, megismertetéséért dallal, verssel, tanítással végzett áldozatos munkájáért kapta. Méltatója Sinkovits-Vitay András színész volt, akit 20 éves barátság fűz a kitüntetetthez, akivel együtt vallja, hogy az ősök tisztelete és követése a fontos, és az út, a létra, amely az égbe visz. Az ősi tudás megszerzése, az ősi mesterségek megőrzése olykor nehéz, de továbbadni kötelesség.
Mindarról, amit a régi barát méltatásában elmondott, a hallgatóság a díj-átadó ünnepség folyamán többször is meggyőződhetett, ugyanis mind a beköszöntő után, mind egy-egy kitüntetés átvételét követően Sólyomfi-Nagy Zoltán és Keresztes Nagy Árpád előadásában hallhattunk ősi magyar dallam- és ritmusvilágot idéző énekeket.
Végül egy új díj, pontosabban: tanulmányi ösztöndíj átadására került sor, amelyet Szervátiusz Tibor emlékére alapított özvegye azzal a céllal, hogy egy-egy évig segítsen egy tehetséges, rászoruló művészeti középiskolásnak vagy egy pályakezdő képzőművésznek. Az első ízben oda ítélt díjat Debreczi Szidónia sepsiszentgyörgyi diák vehette át, aki a várostól 10 kilométerre fekvő Kálnokról jár be naponta, és beteg édesanyjáról gondoskodik kitűnő tanulmányai mellett.
Az ünnepség – amelyen számos közéleti személyiség, művész vett részt például Szvorák Katalin, Duray Miklós, Dörner György – koccintással ért véget: a kitüntetettek, az átadók egészségére, de legfőképpen a díjak nevét viselők emlékére.
