Száz évvel ezelőtt, 1918. decemberében az V. törvény rendelkezett az önálló magyar külügyi igazgatás felállításáról, megszervezéséről. Az évfordulóról konferencián emlékezett meg a VERITAS Történetkutató Intézet.
Az est egyik előadóját dr. habil. Sáringer János tudományos főmunkatársat, a Budapesti Gazdasági Egyetem docensét a száz év legfontosabb fordulópontjairól, meghatározó személyeiről kérdeztük.
Az önálló magyar külügyi igazgatás egy sokat vitatott névvel kezdődik: gróf Károlyi Mihály. Elvben jó is lehetett volna, hiszen arisztokrata volt, aki otthonos a nagyvilágban, nyelveket beszél, tudja, hogy mikor illik zsakettet felvenni és mikor frakkot, csak éppen azt nem tudta, mit kell tenni, ha éppen szétszedik az országát a kedves szomszédok.
Azok az erények, amelyeket Károlyi Mihállyal kapcsolatban említett, az egész apparátusra érvényes volt, mivel leginkább az Osztrák-Magyar Monarchia volt közös külügyminisztériumából mentek át az új külügyminisztériumba az ott szocializálódott külügyérek: diplomaták, konzuli szolgálatban állók, illetve érkeztek katonai szolgálatból és más minisztériumokból. Sőt, közülük számosan – nemcsak az ideológiával egyetértők – szerepet vállaltak akkor is, amikor Károlyi után Kun Béla vitte a külügyi tárcát, mint külügyi népbiztos.
Nyilván kellettek a szakemberek!
Kellettek a szakemberek. Természetesen az egzisztenciális helyzetet is hozzá kell tenni, de hadd hivatkozzam Kantra, aki A tiszta ész kritikájában már 120 évvel korábban leírta, hogy lesz egy olyan eszme, egy olyan erő, amely mozgatja az embereket, amit hazaszeretetnek hívunk. Amikor 1919 végén egy bizottság felülvizsgálta azoknak a személyeknek a tevékenységét, akik dolgoztak Kun Béla külügyminisztériumában, nem lett retorzió velük szemben, mert ezek a valódi diplomaták és konzulok pártpolitikai szerepet nem vállaltak, csak próbálták a munkájukat végezni.
Vagyis nem működött a teljes kisöprés gyakorlata, és nem ragadták meg a felülvizsgálók az alkalmat sem személyes bosszúra, sem arra, hogy önmaguknak, barátaiknak helyet csináljanak?
Persze egy rendszerváltáskor a közigazgatásban vannak változások, gondoljunk akár 1945-re, de a külügyminisztérium tovább működik, mert a közigazgatásban mindig van kontinuitás. Az általam vizsgált száz évben teljes tabula rasa sohasem volt.
Miután Kun Béla dolgos kezéből kihullott az ügyek intézése, és sietve elhagyta az országot, a zavaros átmeneti időben több név váltja egymást a külügyi kronológiában, de az első igazán jelentős személyiség: széki gróf Teleki Pál. Ő többször is vezeti a tárcát miniszterelnökként is.
Valóban sok külügyminiszterből miniszterelnök lett, illetve Teleki Pál mellett Bethlen István és Kállay Miklós is példa arra, hogy a miniszterelnök saját jogkörében tartja egy ideig a külügyek irányítását. Nem tartozik ebbe az arisztokrata körbe, de véleményem szerint az egyik legnagyobb hatású külügyminiszter volt Kánya Kálmán, aki a Monarchiában szocializálódott, középpolgári családból származott, de arisztokratikus attitűdöt képviselt öltözködésében, viselkedésében, életmódjában. Szakmáját kitűnően képviselte, lemondatása német nyomásra történt 1938-ban.
Nyilván mert ő vívta meg a bécsi döntést követően szinte minden egyes felvidéki magyar város, település visszacsatolásáért a csatát a németek által támogatott szlovák féllel szemben. De visszatérve a kezdetekre: volt-e a magyar külpolitikának mozgástere? Az új szomszédokkal ki tudott szót érteni?
Ebben a tekintetben szakaszokra kell osztani a két világháború közti korszakot. Világos, hogy 1919-20-ban a külpolitikai mozgástér rendkívül csekély, 1920-22-ben kovácsolódik a kisantant patkója Magyarország körül, s ezek az államok félelemmel vegyes erőfitogtatással figyeltek minden magyar lépést. Ebben a helyzetben rendezni kellett a Trianon utáni ország körülményeit, legelőször gazdasági tekintetben, hogy a súlyos jóvátételt fizetni tudja a háború után romokban heverő ország. S a helyzetet még súlyosbította, hogy az elcsatolt területekről ide menekülteket, a vagonlakókat élelmezni, segíteni kellett.
Első fázisban újra kellett szervezni a gazdaságot, és ezért indultak meg először a mesterségesen létrehozott Csehszlovákiával a gazdasági tárgyalások, amelyeket IV. Károly két visszatérési kísérlete szakított meg. Ezután 1927 az a dátum, amikor a magyar–olasz közeledés kezdődött, ez már a Mussolini-féle Olaszország, az 1922-es „Marcia su Roma” után. Róma közeledik Budapesthez különböző okokból, amelyet Budapest örömmel fogadott. Ez az az időpont, amikor a külpolitikai mozgástér kitágul, hiszen aláírják a magyar–olasz együttműködési és barátsági megállapodást. Ebben a konstrukcióban indul meg, és nyíltan vállalja minden magyar kormány a revíziót.
A revízió – és ezt szeretném hangsúlyozni – egy szerződés, esetünkben a trianoni, békés, diplomáciai úton való megváltoztatásának óhaja.
Tehát nem fegyveres, hanem diplomáciai úton eszközölt területi revízió, azaz a békeszerződésben foglaltak revíziója, amire alapot adott például a soproni népszavazás, amely már rést ütött a békeszerződésen, s ez bizonyos tekintetben a magyar kormányokat arra késztette, meg az akkori társadalom minden rétege kívánta is a mindenkori magyar kormánytól, hogy ebbe az irányban tegyen lépéseket.
A mozgástér a 30-as évek közepére tágult ki leginkább, akkor érte el a legnagyobb lehetőségeit, viszont abban a pillanatban, hogy Hitler hatalomra kerül, és bejelenti óhaját Közép-Európára – a Mitteleurópa tervre, a Drang nach Osten-re utalok, és az Anschlussról nem is beszélek –, attól a pillanattól a magyar külpolitika mozgástere egyre szűkül.
Hasonló helyzetbe kerül Csehszlovákia is?
Még rosszabb helyzetbe, hiszen bevonul a német katonaság a Szudéta-vidékre. Ebben a tekintetben a magyar kormány az úgynevezett „fegyveres semlegességre” játszik, azaz bár szövetségese Németországnak, és kiszolgálja, de szeretné elkerülni, hogy a német csapatok bevonuljanak Magyarországra. Tessék elképzelni, hogy Magyarország egy birodalom szomszédságába került az Anschluss következményeként! Ott vannak a szomszédban a német páncélosok, a fegyverek, míg a magyar katonaság hadi potenciálja a némettel szemben nem képez jelentős erőt.
Ebben a helyzetben nem lehet eléggé hangsúlyozni és tisztelni Teleki Pálnak azt a merészségét, hogy egyrészt megtagadta, hogy a németek Magyarországon át rohanják le Lengyelországot, másrészt, hogy befogadta nem csupán a menekülő civilek tízezreit, de a lengyel katonaságot is.
Magyarországról jutottak tovább a katonák, kisebb részük itt maradt, de a többség ment Nagy-Britanniába, és a szövetségesek oldalán vett részt a háborúban. Teleki Pál külpolitikáját Kállay Miklós folytatja tovább. Vele kapcsolatban pedig azt szeretném hangsúlyozni, hogy szó sincs „hintapolitikáról”, amit korábban állítottak, hanem nagyon egyszerű és egyértelmű a célja: megőrizni a magyar állam szuverenitását, azaz megakadályozni, hogy a német katonaság bevonuljon. Emellett béketapogatózásokat kezdett az angolszász hatalmakkal, Lisszabonon, Stockholmon, illetve Isztambulon keresztül – ez már 1942 vége, 1943 eleje, amikor a sztálingrádi csatában világossá vált, hogy csak idő kérdése, mikor veszítik el a németek a háborút. Az más kérdés, hogy nem a Földközi-tengeren szálltak partra a szövetséges hadseregek, hanem Normandiában, s emiatt a béketapogatózási tárgyalások okafogyottá váltak, a szövetségesek pedig Magyarországot Moszkvához utalták, hogy velük kell fegyverszünetet vagy akár békeszerződést kötni.
Hiteles tény, vagy úgynevezett városi legenda, hogy a béketapogatózások elől már korábban elzárkóztak a nyugatiak azért, mert a magyarországi, illetve az ide menekült zsidóság nagyobb biztonságban volt, ha nem szállják meg az országot a németek?
Erre vonatkozóan nem találtam semmilyen forrást.
1945 után Gyöngyösi János nevét érdemes megjegyezni, mert a párizsi béketárgyalásokon ő vett részt.
Gyöngyösi János Békés megyei ember, papíron a Kisgazdapárt képviselője, újabb kutatások szerint erősen húzott a baloldalhoz. Mielőtt külügyminiszter lett, tolmácskodott a bevonult szovjet hadsereg tisztjeinek. Debrecenben 1945 március végén szervezték újjá a külügyminisztériumot 16 fővel, majd április közepén átköltözött Pestre, a Szabadság-tér 15. szám alá, a volt Tőzsdepalotától jobbra álló épület első emeletére. 1948. augusztus 20-án költözött át Budára az akkori Mónus Illés-, ma Bem-rakpartra. Gyöngyösi János mozgástere, vagy az akkori külügyé – mert én a külpolitika szót nem használnám, mert akkor van egy államnak külpolitikája, amikor önállóan, szabadon, a saját érdekeit védve, jelen esetben a magyar nemzet érdekeit szem előtt tartva végzi munkáját. Ez nem mondható el – 1956-ig bizonyosan nem – Magyarországról, illetve Moszkva itteni helytartóiról.
Gondolom, azután sem volt sokkal nagyobb a játéktér. Amit arról a korszakról olvastam, abból nagyon tetszett Sík Endre „Vihar a levelet” című könyvében az a tépelődés, hogy hol helyezhetné biztonságba a külképviseletek működtetésére kapott valutát. Végül egyetlen biztonságos helyet talált: a piaristák rendházát, amelynek rendfőnöke a saját fivére volt.
Igen, Sík Sándor költő, szerzetes, aki hozzám, mint szegedihez közel áll. A Sík testvérek együtt nevelkedtek, Endre jogot végzett, de az I. világháború idején szibériai hadifogságba került, és ott megismerkedett a kommunista tanokkal, aztán Moszkvában az Idegen Nyelvek Főiskoláján igen jó képzést kapott, és Afrika történetével foglalkozott, ötkötetes Afrika-könyve a 60-as években jelent meg itthon. 1947-ben tűnt fel a Külügyminisztériumban, később diplomata is volt, 1958-tól pedig külügyminiszter.
Ekkor már a Kádár-korszakban járunk, és nyilván akkor sem beszélhetünk önálló külpolitikáról, de vajon a határon túli magyarság léte, helyzete bekerült-e – legalább a színfalak mögött – a külpolitikába? Talán elsőként nyilvánosan Szűrös Mátyás emelt szót az erdélyiekért a 80-as évek végén.
Ez így volt. De már a 80-as évek közepétől a Külügyminisztérium struktúrájában létezett egy határon túli magyarok referatúrája. Akkortól kezdett a magyar politika, s azon belül a szakpolitika, tehát a külügy, foglalkozni a határon túli, illetve a világ magyarságával, így kapcsolatot tartott a Magyarok Világszövetségével is.
Nagyon finoman fogalmazott. Térjünk vissza az elszakított nemzetrészekhez: létüket, sorsukat szóba hozni egyenlő volt a nacionalizmussal. Emlékszünk, hogy micsoda felhördülés és szándékos félremagyarázás követte Antall József első miniszterelnöki beszédében a „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni” kijelentését.
Nem sokkal később, 1990 júliusában a nagyköveti értekezleten ismertette a magyar külpolitikai célokat, s itt rögzítette papíron és mondta el, hogy Magyarország különös figyelmet fordít a határon túl élő magyarokra, éljenek bárhol a világon, és egy új nemzetpolitikai koncepciót fogalmazott meg, amely szerint mindenki magyar, aki magyarnak vallja magát, függetlenül attól, hogy hol lakik és milyen vallású. Ennek érdekében a Külügyminisztériumban egy külön főosztályt hoztak létre, majd 1992-ben felállították Entz Géza vezetésével a Határon Túli Magyarok Hivatalát. Az antalli koncepcióból hadd idézzek majdnem szó szerint:
Nem kívánunk olyan szomszédos országgal jó viszonyt ápolni, amely emberjogi és kisebbségjogi szempontból nem bánik tisztességesen a magyar nemzeti kisebbséggel.
Azt hiszem, ez mindent elmond az Antall József vezette kormányról.
