Ugyan csak jövőre tölti be a harmincat, ám már most annyi erőpróba, tapasztalás és emberismeret van mögötte, mintha legalább kétszer ennyit élt volna. A komáromi Petrusinec Ágnes a gútai Magán Szakközépiskolában érettségizett, ahol vállalkozás volt a főtantárgya, majd elvégezte a Selye János Egyetemet, és közgazdász oklevelet szerzett.
Közben, húsz esztendősen elhatározta, hogy manöken lesz! Kiváló alakjára – 179 cm-es magasságára és a karcsúságára felfigyelt Jakubek Elza budapesti menedzser, és szerződést kötött vele. Így kezdődött szereplése a divatbemutatókon. Így kezdte a beszélgetést:
Mindjárt az elején elmondanám, hogy szinte eszmélésem óta érdekelnek a különféle kultúrák és nyelvek, szívesen utazom, hogy megismerjem a világot. Első lépésként Londonba mentem, hogy belepillantsak a manökenségbe, és megtanuljak angolul. Voltam pincér és gyerekekre vigyázó dada, hogy eltartsam magam. Végül Olaszországban, Bolognában kaptam munkalehetőséget jövendő szakmámban, egy stúdióban, ahol az egyik internetes divatlap számára készítettek rólunk fotókat. Ez abból állt, hogy reggel nyolctól délután kettőig százhúsz ruhát vettünk fel és le, hogy ezekben lefényképezhessenek bennünket a lap számára. Nyáron elvittek bennünket Riccione városába, ahol kezdő divattervezők kollekcióját mutattuk be a közönségnek. Az egyetemi vizsgákra Bolognából utaztam Komáromba, autóbusszal. Az odautazás 14 órát vett igénybe, majd a vizsga után pihentem egy kicsit, aztán ismét buszra szálltam, és visszautaztam.
Nem félt ilyen fiatalon idegen környezetbe kerülni?
Féltem, de rövid időn belül beleszerettem Bolognába. Az olaszok vidám emberek, élvezik a napfényt és a meleget. Mi, a ruhák mintadarabjait bemutató öt-hat lány sokat utazgattunk a hétvégeken, hogy jobban megismerjük az országot. Valamennyien – beleértve a fotósainkat is – megbarátkoztunk egymással, s ezeket a kapcsolatokat a mai napig ápoljuk.
Miként tudta megőrizni Olaszországban a vonalait? Milyen étrendet alakított ki magának?
Egy manöken sem tud nemet mondani a finom ételeknek, de természetesen figyelnem kellett rá, hogy mit és mennyit eszem. Pizzát sem fogyaszthattam gyakran, pedig nagyon ízlett. Heti egy alkalommal engedhettem meg magamnak ezt az ízletes ételt. Az olaszok sok halat esznek – én is ezen éltem, mert szeretem a halat, ráadásul nem hizlal. Az így kialakított étrend mellett persze rendszeresen jártam az edzőterembe, ahol kerékpároztam, futógépeztem, hogy fitt legyek.
(Fotó: Riccione Moda Italia show, Riccione; Alessandro Trapezio, Bologna)
Bologna után miként folytatódott a pályája?
Hazajöttem; mostanában a magyarországi Hrivnák Tünde divattervező ruháit mutatjuk be kis csapatunkkal a környező országokban. Hrivnák Tünde megőrzendő értéknek tartja a magyar népviselet díszítőelemeit, melyek tökéletesen illeszthetők a modern stílusjegyekhez. Például kalocsai mintákra (is) alapozva tervezi meg a kollekcióit. A ruháit is Kalocsán varrják. Tervez esküvői viseletet is. A kárpátaljai Csapon, ahol nagy érdeklődés követte a bemutatónkat, s ahol kedves emberekkel találkoztam, a beregi szőttest vittük közönség elé. Ezek pirosas, zöldes, kékes színű kosztümök és estélyi ruhák voltak. Rengetegen jöttek el a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség székházába, és ott volt az M1 és a Duna Televízió is.
Londonban vagy Bolognában élve mit tapasztalt a mai Nyugaton?
Azt, ami ma már nyilvánvaló: nagyon megváltozott ott az élet. Már a kétezres években is gondot okoztak a beáramló, más kultúrákból érkező idegenek, akikkel olykor a rendőrség sem tudott mit kezdeni, mert közülük sokan nem tudnak beilleszkedni a társadalomba…
Ha tanácsot kérnének Öntől hazai ifjak, akiket vonz nem mindennapi mestersége, mit mondana nekik?
Azt feltétlenül elmondanám, hogy ehhez a foglalkozáshoz nagyon fontos a kitartás és a lelkierő. El kell tudni viselni a kritikákat, és figyelembe kell venni, hogy a szakmánkban nagy a versengés. És tanácsolnám azt is, hogy az ember vállalja önmagát, legyen egyéni, ne akarjon másokhoz hasonlítani. Nehéz munka ez, de szép. Ne szégyelljük megmutatni a nőiességünket. Külföldön meg lehet élni belőle, itthon nem nagyon. Én szerencsés vagyok, mert szigorú nevelésben volt részem; ma sem iszom, nem dohányzom. Otthon arra neveltek, hogy a rászorulókon segíteni kell, s ez a magatartás számomra természetes. A diplomamunkámnak is ez volt a tárgya. Az elmúlt évek során tapasztaltam, hogy városunkban és a környékén is sok a hátrányos helyzetű család. Ezért a saját családommal és a barátaimmal együtt ruhákat, játékokat, élelmiszereket gyűjtünk, majd ezeket átadjuk a jótékonysági szervezeteknek. Célom, hogy egy nagyobb összeget gyűjtsek, hogy még gyakrabban adományozhassak! Gyakran eszembe jut, hogy én talán azért születtem, hogy segíthessek.
