Illusztráció (Fotó: index.hu)

Ennek a szlovák államfőválasztásnak valahogy túlzott jelentőséget tulajdonítottak. Az állam elnökének ugyanis nem sok kompetenciája van. De szinte mindenki bejelentkezett, akinek volt elég ismerőse és főleg elég pénze. Néhány visszalépés után még mindig maradt tizenöt jelölt, ezek közül heten a szavazatok egy százalékát sem kapták. Az első forduló eredménye pedig mindenek ellenére meglepetés, hiszen Macronhoz hasonlóan a semmiből rövid idő alatt fölépített (ami már önmagában is gyanús) jelölt toronymagasan nyert. Hogyan lehetséges ez, ha nem a pénz a főszereplő? Mert az ilyen bizony nem olcsó mulatság.

Persze van ennek más oka is. Részben a jelenlegi kormánnyal való elégedetlenség is tény, bár nem biztos, hogy lehengerlő tény (koalíció van, tehát ez többeket érint). Ehhez járul – s ez fontosabbnak tűnik – a másság, a változás iránti igény. Igen ám, csakhogy ez mit jelent? Ha valami másra akarok váltani, tudnom kell, mit akarok, s a változásnak akkor van értelme, ha az pozitív lesz. Csakhogy a választási jelszavakból nem erre lehet következtetni. A hirtelen forradalmi változások ígérete („én majd másképp csinálom, és természetesen sokkal jobban”) mindig veszélyes és fölöttébb kockázatos. A fejlődés bizonyos kontinuális lehetőségét csupán az első forduló második helyén végzett jelölt nyújtja. Így aztán a valódi eredmény sokkal inkább a káosz a véleményekben, s az bizonytalanságot eredményez.

A régi beidegződés, miszerint a politikában van jobboldal és baloldal, már rég a múlté.

Akik azelőtt kommunisták voltak, szocialisták lettek, s újabban neoliberálisok, a néppártok végzetesen meghasonlottak, mindenki mindenkivel összeveszett – lásd például a KDH elnökét, aki kikelt Mikloško ellen. Vagy: a rossz ellen harcolni vágyó jelölt a mostani államfőt tartja példaképének – mindez csupa ellenmondás, zavaros érdekharc.

Elvekről, netán erkölcsről nemigen esett szó, üres ígéretekről, mások megkérdőjelezéséről annál inkább. Miről szól ez, ha nem egy karrier építéséről? Kit érdekel még, hogy mit szeretne valóban a nép? A választópolgár csak arra jó, hogy megtévesztő szólamokkal bolondítsák, hiszen végső soron a pénzt adók döntik el az események menetét: bármit mond a jelölt, bármit ígér, nem az a lényeg, hanem az, hogy ki pénzeli, s a támogatónak milyen az érdeke.

Úgyhogy számunkra ismét a nemszeretem szerep marad: a kisebbik rosszat választani.

Az előző választásokon Bárdos Gyula 5,1 százalékot kapott. Tudtuk, hogy nem ő lesz a befutó, de színt vallhattunk, s ő tisztességgel helytállt. Ezzel szemben mi történt most? Magyar jelöltünk eléggé meggondolatlanul, könnyelműen visszalépett Robert Mistrík javára. Nem tudom, Mistrík mit ígért, de bármi is volt az, Čaputová részére, akinek a javára viszont Mistrík lépett vissza, ez nem lehetett kötelező. Mégis bizonyos tehetetlenségi erő következtében, mintha megörökölték volna, a magyarok Čaputovát választották. Jól tették?

Ő a változás iránti igényt fogalmazta meg – de vajon tudjuk, milyen változásra gondol? És hogy annak mi lesz az ára?

Nézzük hát a második fordulóba jutott jelölteket. Čaputová a semmi homályából került elő, egyetlen hőstette a bazini hulladéklerakat megakadályozása. Többet nemigen tudunk róla. Legföljebb azt, hogy Kiskát tartja példaképének (éppen őt!), s hogy számára Brüsszel mérvadó a V4-ek ellenében. Ráadásul Kiska a minap Brüsszelben járt, négyszemközt tárgyalt Soros puszipajtásával, Junckerrel, és saját bevallása szerint közösen megállapították, hogy a V4 egyes politikusai ezt a formációt saját egoista nézetük érdekében használják ki. Nos, ez nem éppen a legjobb ajánlólevél, s rejtély, miért volna ez követendő példakép.

Brüsszelből ugyanis egyre több hamis (és hazug!) hang jön, sok jel éppen arra utal, hogy újabb diktatúra épίtésén fáradoznak ott.

Mi pedig itt, Európa közepén tudjuk, milyen egy diktatúra, a V4-ek társulása nem véletlenül próbál ellenállni a brüsszelita diktátumoknak. Az Európai Egyesült Államok víziója veszélyes: nemzeti identitásunk, kultúránk forog veszélyben, ha össze akarnak itt mosni minket. Európa nem Amerika, ahol ezt meg lehetett csinálni. Mi pedig, szlovákiai magyarok, egy további kisebbség vagyunk ebben a tarka európai létben, s az elsők között lennénk, akiket „gleichsaltolnának”, erőszakosan egyformásítanának.

Volt már erre példa, amikor a néhai Szovjetunióban próbálták a szovjet nemzetiséget kitenyészteni. Nem hiszem, hogy ezt akarjuk.

Šefčovič, a másik jelölt nem véletlenül igyekszik magát távol tartani a kormányfő pártjától – annak ellenére tudjuk, hogy a Smer támogatja. Az, hogy hirtelen keresztény lett, inkább a lehetséges választók felé tett gesztus. Fontosabb az, hogy annak ellenére, hogy az Európai Bizottság szlovák alelnöke, a V4-ek mellett tett hitet. S azzal sem vádolták meg, hogy a Soros-féle pénzügyi alapoknál dolgozott, mint Čaputová. A Wikipédiából ugyanis ezt is megtudhatjuk, de úgy tűnik, kevesen vették a fáradságot, hogy ennek utánanézzenek. Mintha megelégedtünk volna az ígéretekkel, amelyek ráadásul nem is teljesíthetők – de ez már kit érdekel? Nem volna mégis jobb, ha ezt is számba vennénk? Meg aztán itt nem a sokat és fölöslegesen ragozott szabadságról van szó, amit mindenki másképpen értelmez, s végső soron nem a mi javunkra szokott ez eldőlni; a jogok halmozásáról sincs szó, olyan jogokról, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni, miközben többnyire úgyis mások jogai teljesülnek. Nem is harcról van szó, a „rossz”, vagy bármi ellen, sokkal inkább pozitívat, hasznosat kéne tenni mindnyájunk érdekében.

Szlovákia (és Európa!) érdeke napjainkban elsősorban a megbékélés. A nemzeti sajátosságok és azok értékei nem populista nacionalizmus (amit a neoliberálisok örömest sovinizmusként értelmeznek), hanem ellenkezőleg: megmaradásunk zálogai, a szlovákoké, cseheké, németeké csakúgy, mint a magyar kisebbségé.

Nekünk, szlovákiai magyaroknak ugyancsak óvatosan kell lépnünk. Egyrészt mindig a mi rovásunkra szokták intézni a dolgokat. Bármit ígérnek nekünk, azt fenntartással kell kezelnünk, mert az ígéret csak üres szó, nem tény, nem tett. Miként azt Talleyrand megjegyezte: a beszéd a gondolatok eltitkolására való – ezt azért ne feledjük. A politika ugyanis nem ismeri a hálát, csak a kemény feltételeket és egyértelmű fellépést.

Nos, kit is válasszak immár? Ha te engemet, én is téged. És én téged, ha te is engem. De csak akkor!