A proletárdiktatúra a győzelme után igyekezett az élet minden területét szocializálni, azaz birtokba venni.
A lóversenyterek felszámolása
Az Úrlovasok Szövetkezete a korábbi évek szokásának megfelelően 1919 tavaszán is bejelentette az évi lóversenyszezon kezdetének időpontját, melyet március 30-ára tűztek ki. A földművelésügyi népbiztosság e bejelentésre március 28-án az alábbi rendelettel válaszolt:
„A földművelésügyi népbiztosság a lóversenyek megtartását az egész ország területére megtiltja és elrendeli, hogy a lóversenyterek területei felszántandók és mezőgazdasági termelés, valamint kerti gazdaság létesítésére használandók.”
A szövetséget nem érhette teljesen váratlanul az intézkedés, hiszen a lóversenyekkel szoros összefüggésben álló fogadások korlátozásának, illetve betiltásának a gondolata korábban is felmerült. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava már 1912-ben kemény hangú cikkben kelt ki e szórakozásforma ellen, mondván: „A lóverseny-játék egyik legutálatosabb és egyben legveszedelmesebb betegsége ennek a szegény országnak”, mely „sikkasztásba és öngyilkosságba kergeti áldozatait”. Az őszirózsás forradalom után pedig a vezető szociáldemokrata politikusoknak köszönhetően a lóversenyügy állandó napirendi kérdéssé vált. Egy héttel a proletárdiktatúra hatalomátvétele előtt a következőket lehetett a Népszava oldalain olvasni ezzel kapcsolatban: „Nagy megrökönyödést keltett az istállótulajdonosok és lóversenyfogadók körében a minisztertanácsnak az a határozata, hogy a lóversenyfogadások engedélyezésének ügyét a majdan összeülő nemzetgyűlés döntésére bízza, de addig is lóversenyfogadásokat nem engedélyez.”
Ekkor a lóversenyekben érdekeltek még hangot adhattak tiltakozásuknak, mellyel legalább annyit elértek, hogy a rendelkezés kárvallottjainak kárpótlást helyeztek kilátásba.
Végül a tanácsköztársaság vezetőinek drasztikus döntése tett pontot az ügy végére azzal, hogy nemcsak a fogadásokat, hanem magukat a lóversenyeket is betiltották. A Vadász- és Verseny-lap, azaz az Országos Lótenyésztés Lapjának március 29-i címoldalán megjelent írása nem tükrözhette a versenyekben és lótenyésztésben érdekelt egyletek és szövetségek valódi véleményét erről. A lóversenyek megszüntetése ellen azonban mégis több, óvatosan megfogalmazott érvet sorakoztatott fel. Ezek között szerepelt például az, hogy versenyzéssel a tenyésztés fokozása előmozdítható, a jó tenyészló pedig mint exportcikk valutát jelent. Továbbá a külföldi vevő számára az adott ló teljesítőképességét illetően a versenyek jó fokmérőnek számítanak, így a lovak értéke nő általuk. A lóversenyek maguk pedig igazi népmulatsággá válhatnának, természetesen olcsó, könnyen hozzáférhető formában. Ráadásul, minthogy a versenyek kétségkívül sok idegent vonzanak hozzánk, gazdasági szempontból sem mellékes, hogy lesznek-e versenyek vagy sem.
Ám ki sem derülhetett, hogy ezek az érvek módosíthattak volna-e bármit is a proletárvezetők álláspontján, minthogy a cikk megjelenésével megegyező időben a földművelésügyi népbiztosság kertészeti megbízottja formálisan már át is vette a fővárostól az Aréna úti, s nem messze tőle a Kerepesi úton, a Ligettelki dűlőben lévő lóversenytereket.
Pár nap múlva a földterületek beszántásával pedig végleg lehetetlenné tettek bármiféle egyeztetést a lótenyésztőkkel a versenyeket illetően.
Ami a döntéshozók álláspontját illeti, a munkálatok megkezdéséről szóló beszámolók hangneméből egyértelműen kiderült, hogy az ideológiai szempontok és a lóversenyterek hasznosításának lehetőségei minden érvnél fontosabbak voltak számukra.
A Világ című napilap az alábbi mondattal kezdi híradását: „A zöld gyepen, ahol eddig főurak látcsövezték selyembe burkolt asszonyaikkal a repülő paripákat, ahol demokratikus lelkületek tündöklő megnyilvánulásával megtörték árnyékukban a plebset is, megengedték, hogy garasaikat, melyeket az értük végzett munkában szereztek, még amúgy verejtéktől csöpögően visszahozzák nekik, passziójuk oltárára — s ha nincs, megszerezzék bűnök árán is —, a lóversenytéren, piszkos rablások, emberi lélekgyilkolások középkorian elvetemült és törvényesen szankcionált tanyáján most furcsa munka folyik.” A cikk e munka mibenlétét ezekkel a szavakkal ecseteli: „Főzelék fog teremni az ugaron, meg kenyér annak a proletárnak, kinek verejtéke árán szórakoztak még tavaly ilyenkor az urak. A turftudósítások helyén szép nagy számokkal számolhatunk be majd nemsokára a lóversenytér termésének eredményeiről, és az urak mulatságának színteréből az lett végre, amire a természet adta, produktív, áldott anyaföld.”
A Gerbeaud szocializálása, avagy a vörös Zserbó
Alig telt el pár nap a proletárdiktatúra hatalomátvétele óta, és a pénzintézetek után már a gyárak, nagyobb üzemek szocializálása, azaz köztulajdonba vétele is megindult. A cukrásziparban április elejére már minden nagyobb cukrászüzem közös vezetés alatt állt. Az egyes üzemekben külön tanács intézte az ügyeket, a vezetéssel a volt tulajdonosokat, munkáltatókat bízták meg.
A világhírű Gerbeaud cukrászdából egyszerű Zserbó lett, melynek ablakain hatalmas vörös felirat hirdette: „Proletárvagyon! A proletárok védelme alatt!”.
Az első napokban a munkások még némi tartózkodással kerülgették az üzletet, nem mertek bemenni, de néhány nap múlva már hatalmas sorokban várakozott az új közönség, hogy megkóstolhassa azokat a különlegességeket, melyek addig csak a gazdagok számára voltak elérhetők. A sütemények ára egységesen 1 korona lett, s helyben korlátlanul lehetett belőlük fogyasztani. Az elvitelt azonban korlátozták a nyersanyaghiány miatt, és szakszervezeti igazolvány felmutatásához kötötték. Bár mindez az „igazságos elosztás” nevében történt, ezzel az intézkedéssel valójában teljesen megfosztották a korábbi vendégközönséget ettől a lehetőségtől. A fokozódó nyersanyaghiány miatt azonban egy hónapon belül újabb intézkedést kellett bevezetni. 1919. április 24-én jelent meg a közellátási népbiztosság rendelete, melynek értelmében május elsejétől csak olyan cukrászsüteményt és mézeskalácsot volt szabad készíteni, amely sem zsiradékot, azaz sertészsírt, faggyút, vajat, margarint, sem gabonalisztet, sem pedig emberi táplálkozásra alkalmas fehér- vagy nyerscukrot nem tartalmazott. Sütemény előállításához csak burgonyalisztet, cukor helyett pedig csak a nyerscukor melléktermékét, a melaszt volt szabad felhasználni.
Kávéházakban az ilyen süteményeken kívül csakis a közellátási népbiztosság által engedélyezett egységes típusú süteményt lehetett árusítani darabonként negyedfél deka, azaz 35 gramm súlyban.
Ezt a süteményt tésztajegy ellenében lehetett kiszolgálni, darabonként 50 fillérért.
Vörös Toborzó-nap
A proletárdiktatúra Vörös Film című hetilapjának április 19-én megjelent számában az alábbi ajánlás olvasható a Vörös Riport Film aktuális híradójához: „A Vörös Riport Film izgalmas felvételt készített az eseményekben gazdag Vörös Toborzó-napról. A Lánchíd budai oldalától a millenniumi emlékoszlopig öt operatőr dolgozott serényen, hogy a hatalmas felvonulást riportszerűen megörökítse. Látható az egész katonai felvonulás, benne a vörös orosz katonák csapatai. Fedák Sári mint proletárnő dobálja a tanácsköztársaság röpiratait. Legszebb része a felvételnek a millenniumi emlékoszlop előtti térség, ahol százezer ember hömpölyög. Megelevenednek azok a jelenetek, amikor Pogány József és Szamuely Tibor népbiztosok gyújtó beszédet intéznek az óriási proletártömeghez. Látható még Beregi Oszkár, Paulay Erzsi, Várady Aranka is, amint forradalmi verseket szavalnak. A Vörös Riport Film e heti szenzációs propagandaszáma látható minden nagyobb fővárosi mozgóképszínház előadásán.” Talán az akkori közönség láthatta utoljára ezeket a képsorokat, minthogy a híradó nem sokkal ezután teljes egészében elveszett, bár az is lehet, hogy eltüntették valamilyen okból.
A nemrégiben megtalált kameranegatívok és kivágatok közül azonban most előkerült egy rövid, de igen értékes részlet a filmből.
A felvételen többek közt Fedák Sári is látható, akiről tudni lehet, hogy nagy gondot fordított arra, hogy róla kompromittáló felvételek ne maradjanak fenn.
Az alakulóban lévő Vörös Hadsereg népszerűsítésére rendezett Vörös Toborzó-napra 1919. április 6-án vasárnap került sor. Már kora délelőtt vörös színben úszott a város. Fiatal legények csoportba verődve járták Budapest utcáit, kalapjukon vörös szalaggal. A körúton láncszerűen összefogódzkodva, hangosan éltették a proletárdiktatúrát és ütemre kiáltották: „Be a Vörös Hadseregbe!” A Lánchídon át tömegek vonultak Budára, ugyanis a híd budai hídfőjénél volt a gyülekező. Innen délután 2 után indult el a menet, melynek élén a katonazenekar, illetve a Vörös Hadsereg egy százada és egy orosz különítmény haladt. Utánuk következett a színészek autója, majd fehér ruhás, szalagos leányok csoportja, s végül a felvonulók hosszú sora, akik hatalmas vörös zászlókat vittek
Éljen a szociális világforradalom! Be a Vörös Hadseregbe! feliratokkal, illetve plakátokat, melyeken ezek a jelszavak álltak: A Vörös Katona minden burzsoá réme! Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a harmadik internacionálé!
A tömeg a Fürdő utcán, azaz a mai József Attila utcán keresztül ért az Andrássy út torkolatához. Innen folytatták útjukat tovább az Opera felé. Végig az úton cigányzenekarok játszottak forradalmi dalokat, színészek szavaltak és énekeltek.
Ezek voltak 1919 április elejének forradalmi hétköznapjai.
