Hatvankettedik érettségi találkozóra voltak hivatalosak az egykori pozsonyi Magyar Tanítási Nyelvű Pedagógiai Gimnázium néven ismert intézmény volt diákjai, akiket az idő vasfoga nem kímélt, de szívükben töretlenül gondolnak vissza az elmúlt időkre, amit az osztálytársaik és a barátaik körében tölthettek el a gimnáziumi évek alatt.
Egy bizonyos idő után mindenki hálás szívvel gondol vissza az iskolapadban eltöltött éveire, s ha nem is az intézményre, de a baráti közegre annál nagyobb szeretettel emlékezik.
Az említett intézményt ma Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium néven ismerik, de hatvankét évvel ezelőtt még tanárképzőként működött és itt készítették fel a pedagógiai szakmára a jelentkező diákokat.
Az 1957-ben érettségizett csapat kezdetben ötévente, majd évente egyszer megtartotta az érettségi találkozóit, ahogy tették azt idén is Dunaszerdahelyen, a König kávézóban. Az ötvenhetes évfolyamból ez az egy olyan osztály, amelynek egykori diákjai rendszeresen találkoznak, míg vannak olyanok is, akik egyszer sem ültek össze azokkal, akikkel együtt tanultak és együtt élték az életet a kollégiumban.
A Duna utcai gimnázium, volt az a hely, ahol a harmincöt fiúból érettségivel rendelkező pedagógusokat neveltek, majd az intézmény szervezése által a szakmájukban tudtak elhelyezkedni itthon, a Felvidéken, hogy tanítsák a jövő nemzedékét, arra, hogyan kell magyarnak lenni és magyarnak maradni.
Mint azt Miklós Tibortól, a találkozó főszervezőjétől megtudtuk, a csoport tagjai javarészt Csallóközből származnak, de az iskolában tanultak Kassa környéki diákok is, akik a rozsnyói tanítóképző megszűnése miatt kerültek messzire az otthonuktól.
A jó nevelést és magyar nyelven folyó oktatást biztosító gimnáziumban életre szóló barátságok köttettek és ugyan volt, akit az 1956-os események miatt bíráltak vagy éppen menesztettek, de a kitartásuk példaértékű volt.
Ez a csoport mára megfogyatkozott, mivel az akkori diákok több mint a fele már az égi iskolában végez szolgálatot. Mindezek ellenére a tizenkét jó barát még ma is tartja a kapcsolatot és évente egyszer összeülnek, hogy megemlékezzenek az eltávozottakról és erősítsék egymásban a tudatot, hogy maradandót alkottak.
A jókedvű társaság élménybeszámolóiból a találkozón nem volt hiány. Visszaemlékeztek az Ifjú Szivek Táncszínházban eltöltött időkre, a pozsonyi nehéz diákéletre és az internátusi ínséges esztendőkre, még a koplalásokra is.
A találkozó egy üzenettel szolgál mindazon fiataloknak, akik azt hiszik, hogy a jövőbeli terveikhez – más szóval: az érvényesüléshez – kevés magyarnak lenni.
Kevés annyit jelent, mint nem becsülni szüleink és nagyszüleink múltját és kevés az, hogy büszkeségünk miatt nem vállaljuk fel szívünk igaz üzenetét.
„Tegyük félre a büszkeségünket és vállaljuk fel bátran azt, hogy magyarnak születtünk.”
Az érettségi találkozón jelenlévők dicséretére válik, hogy a magyar nyelven folytatott tanulmányaik után is valamennyien megtartották magyarságukat, de tökéletesen megtanulták az állam nyelvét is, mivel azt vallják, hogy a büszkeség nem írhatja felül a kötelességtudatot sem.
