Évfolyamtársak voltunk az ELTE-n. Már akkor ő volt a par excellence költő, s bár barátaimmal kulturális lapot, a Tiszavirágot szerkesztettük, sose mertük megszólítani, hogy írást kérjünk tőle. Másik évfolyamtársamat, Peer Krisztiánt igen. Azóta eltelt jó húsz év, Térey János klasszikussá nőtte ki magát, s drámáiban, verseiben, verses prózáiban, de akár fordításaiban is a magyar irodalom legnagyobbjai közé emelkedett. Hihetetlen, hogy mától mindezt múlt időbe kell tenni, az életmű lezárult, a Wikipédia már múlt időben beszél egy életműről, amely ugyan tragikus hirtelenséggel lezárult, de talán most kezd el igazán élni.
Sokáig Peer Krisztiánt féltettük, a bohém költőt, aki nagyon nehezen tudta feldolgozni barátnője tragikus halálát, de két éve egy különleges verseskötettel visszatért az „irodalmi” életbe. Térey János életműve, polgári életmódja töretlennek tűnt, folyamatosan jelentek meg a regényei, versei, s alig volt olyan magára valamit is adó színház, amelyik ne foglalkoztatta volna.
1970. szeptember 14-én született Debrecenben, itt is érettségizett (szombaton tartották a 30. érettségi találkozójukat), s ahogy feljebb írtam, a kilencvenes években végzett az ELTE-n. Azóta szabadfoglalkozású író (ahogy régmúltabb időkben, ma is nagyon kevesen büszkélkedhetnek ezzel, tájainkon is talán csak Bettes István az üde kivétel), verseit már a kilencvenes évek elején a legrangosabb magyar lapok, az ÉS, a Holmi, Jelenkor, Alföld, 2000 közlik.
Nyolc verseskönyve és egy novelláskötete jelent meg, valamint több verses regénye, így a Paulus vagy verses novelláskötete, az Átkelés Budapesten. Tavaly jelent meg első regénye, a Káli holtak, amely hová máshová, a színház világába kalauzolja el az olvasót, éles szatíra a színházi viszonyokról. Igaz, nem volt nehéz dolga, hiszen hosszú évek óta írta drámáit, s nem egy klasszikust játszottak a jobb színházak az ő fordításában. Első saját darabját, az Asztalizenét a Radnóti Színház mutatta be, a Nibelung-lakópark drámatrilógia harmadik részét a Krétakör Színház, míg a Papp Andrással közösen írt Kazamaták című darabját 2006-ban, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára a Katona József Színház. Csak áldozatok vannak – jelezte a darab, s az esztelen öldöklés nem adhat felmentést egyik félnek sem – sokan nem így képzelték el 2006-ban az 1956-os tragikus események felvezetését. Később a Radnótiban bemutatták a Protokoll című darabját, míg a Nemzetiben a Jeremiás avagy Isten hidege című „debreceni” misztériumjátéka került színpadra.
„…Minden darabja szabálytalanságával, témájának szokatlanságával, hagyományosnak vagy bevettnek aligha nevezhető dramaturgiájával tűnt ki a jelenkori magyar drámairodalom mezőnyéből. Téreyt rendezni, játszani kihívás volt, embert próbáló feladat, de a végén mindig azt érezte az ember, hogy a magyar valóság legsűrűbb szövetével foglalkozott, hogy olyan alkotói folyamatban vehetett részt, amely elsősorban Térey szövegének köszönhetően valami igazán lényegeset és eredetit vizsgál meg anélkül, hogy ez az aktualitás egy kicsit is levonna a költészet, a szigorú formába rendezettség lenyűgöző értékeiből” – írja búcsúztatójában Valló Péter.
S ahogy már szóltam róla, jelentősek fordításai, lefordította Verlaine Szaturnuszi költeményeit, majd Puskin Borisz Godunovját, amelyet az Örkény Színház mutatott be, míg a Vígszínház számára újrafordította A kertész kutyája, A hetvenkedő katona, a Jóembert keresünk és a Bűn és bűnhődés című darabokat. Ahogy az ő műveit is felfedezték, angol, német, cseh, bolgár, horvát, olasz, mongol, héber és cigány nyelvre is lefordították egy-egy szövegét. S nem egy külföldi felolvasáson (Bécs, Salzburg, Graz, Berlin, Frankfurt, Köln, Darmstad, Chicago, Torontó, New York) képviselte a magyar irodalmat.
Térey János volt a polgári életmód megtestesítője, az örök író, aki mégis váratlanul, a negyvenes éveiben elkezdte megírni a visszaemlékezéseit. Nagyon várhatott volna vele még pár évtizedet.
