Ezerkilencszáznegyvenkilenc március 5-én, Pozsonyban a Belügyi Megbízotti Hivatal épületének koncerttermében, Szlovákia magyarok által lakott területeiről mintegy 300 meghívott jelenlétében megalakították a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületét, a Csemadokot, valamint megválasztották központi vezetőségét: elnöke Lőrincz Gyula festőművész, az Új Szó főszerkesztője, első alelnöke Kugler János, második alelnöke Egri Viktor író, központi titkára Fellegi István kultúraszervező, helyettese Wetzler Dóra, örökös díszelnöke Fábry Zoltán antifasiszta író lett, az ősz folyamán csatlakozott hozzájuk Pathó Károly szervezőtitkárnak.
A fesztiválok színvonalának emelése érdekében jelentős lépés volt a kőszínpad megépítése Gombaszögön. Az építkezés 1963-ban kezdődött azzal a céllal, hogy 1965-re, a X. ODT-re elkészüljön, és az addig évről évre alkalomszerűen felállított pódiumok helyett méltó színpada legyen a rendezvénynek. Ez volt a Rozsnyói járás és a kerület vezetőinek ígérete, és ennek birtokában határozott a Csemadok az ODT-nek a Gombaszögre költöztetése mellett. Ez volt a legerősebb érv, ami a döntést pozitívan befolyásolta, természetesen figyelembe véve a helynek az 1930-as években, az első köztársaság idejében vállalt haladó szellemű megnyilvánulásait, valamint a járási, valamint kerületi méretű kulturális rendezvényei esetében az 1950-es évek második felében elért sikereket.
A X. ODT-re, 1965-re elkészült a kőszínpad, de a hang- és fénytechnika biztosítását alkalmanként kellett megoldani. Ez a mai napig így van. A műsorok elkészítése is mindenkoron ezzel számolva valósult meg.
A műsorok tervezésekor főleg a 8-10 év óta rendszeresen dolgozó együtteseinkre – élükön a félhivatásos Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttessel – lehetett építeni. Pozsonytól kelet felé haladva ezek voltak: a pozsonypüspöki és somorjai Felsőcsallóközi Népi Együttesre ráépült Csallóközi Dal- és Táncegyüttes – Dunaszerdahely, a Győzelmes Út Népi Együttes – Deáki, a Napsugár Táncegyüttes – Érsekújvár, a Garam Menti Népi Együttes – Léva, a Palóc Táncegyüttes – Fülek, a Palóc Néptáncegyüttes – Fülekpüspöki, a Gömör Népművészeti Együttes – Rimaszombat, a Celulozár Táncegyüttes – Gömörhorka, az Új Nemzedék Táncegyüttes – Kassa, a Rozmaring Táncegyüttes – Abaújszina, az Ilosvai Selymes Péter Népi Együttes – Nagyida, a Bodrog Néptáncegyüttes – Királyhelmec, és az utánuk következők színvonala ekkorra már stabilizálódott.
Erre az időre már megszülettek a kor színvonalát meghatározó koreográfiai kompozíciók: a Verbunk, a Sárdózás, a Leánytánc, a Sarkantyús, a Gömöri leánykérő, a Váskatánc, a Fonó, az 1848-as verbunk, a Martosi lakodalmas, a Szalkai mulatság, a Pásztortánc – tánckép a szilicei és borzovai pásztorok életéből, a Pincénél, stb.
Ezek a táncok főleg a hazai hagyományokra épültek, mert már eredményes néptáncgyűjtések valósultak meg, és kiadványok jelentek meg, tehát az alkotó koreográfusoknak már volt mire támaszkodniuk a saját gyűjtésük mellett, ha hazai hagyományanyagot szándékoztak színpadra állítani.
A Hét 1965. július 18-i számában így írnak a műsorról: „…A népművészeti műsor, a népi együttesek teljesítménye biztató és rácáfol azokra, akik a népi táncokra koporsófedelet szeretnének szögelni. A rimaszombati, a deáki, a lévai, az érsekújvári, a füleki, a kuntapolcai, az abaújszinai és a somogyi tánccsoportok tagjai üdén, frissen mozogtak és sikert arattak. Számaik ügyesek, ötletesek és kidolgozottak voltak”. Továbbá a csoportok szakmai felkészítésének a munkáját jelentősen befolyásolta az is, hogy 1956-tól évente sor került a kéthetes nyári koreográfusképző tanfolyamokra, ahol komoly szakmai képzést nyertek az alkotói és a néptáncgyűjtői kérdésekben is a hallgatók. A tanfolyamok oktatói között rendszeresen megjelentek a magyarországi és a hazai szlovák szakemberek is.
A Gombaszögön ebben az évben, a X. évfolyamon vendégként jelen levő Bihari Néptáncegyüttes Budapestről – mely Novák Ferenc koreográfus vezetésével abban az időben Magyarország, illetve Európa egyik legkiemelkedőbb táncegyüttese volt – is nagyon kedvezően nyilatkozott a felvidéki együtteseink színvonaláról.
A X. ODT-t igen komoly szervezőmunka előzte meg, a központ ebbe a munkába bekapcsolta a Csemadok egész apparátusát.
Mozgósította a társadalmi önkénteseket, és a felvidéki magyar sajtót, az Új Szó napilapot, az Új Ifjúság, a Hét, a Szabad Földműves hetilapokat, a Szlovák Rádió magyar szerkesztőségét, s az eredmény nem is maradt el. A kétnapos rendezvényen annak ellenére, hogy az időjárás nem volt a legkifogástalanabb 35 ezer ember nézte meg a 700 szereplő: 16 táncegyüttes, 8 népi zenekar, 2 énekkar, 12 szólista által bemutatott ötször kétórás időtartamban megjelenített műsorokat.
A népművészeti műsorok mellett „…mindkét napon nagy lelkesedéssel fogadták Kovács Apollónia népdal-, cigánydal- és nótaénekest, Béres Ferenc Kossuth-díjas és Béres János népdalénekeseket, valamint Pécsi Sándor és Tompa Sándor Kossuth-díjas színművészeket. A Bihari Néptáncegyüttes mellett vendégek voltak még a szlovák Nálepka Katonai Művészegyüttes Pozsonyból, a lengyel Gorny Folklóregyüttes Český Tešinből és a Duklaalji Ukrán Népi Együttes Eperjesről.
Mindemellett újból beigazolódott, hogy a közönség szervezését ebben az évben is jelentősen megkönnyítették és eredményesebbé tették a Magyarországról meghívott neves vendégművészek, és a Csemadoknak ezt a jövőben is szem előtt kell tartania, mert a rendezvény anyagi feltételeinek a biztosításában ez is jelentős részt képezett.
„…Kiindulva a dal- és táncünnepély lefolyásából, megállapíthattuk, hogy az együtteseink az idei dal- és táncünnepélyünkre lelkiismeretesen felkészültek, és színvonalas szereplésükkel nagyban hozzájárultak a dal- és táncünnepély sikeréhez, melynek műsorán a népművészeti zsáner mellett erőteljesen megjelentek az egyéb műfajú műsorok is. Hivatásos nóta- és népdalénekesek, magyarországi előadóművészek, színészek adtak műsort, ismert állami művészeti együttes lépett fel” – állapítja meg a Csemadok KB Elnöksége a rendezvény értékelésekor.
Hasonlóan pozitív volt az új színpad megítélése is az előző színpad nyújtotta lehetőségekhez képest. Nagyon sajnáltuk, hogy az állandó hang- és fénypark, valamint a nézőtéren stabil ülőhelyek kiépítésére nem került sor, de a rendezvények alkalmával a mindenkori felszerelésükhöz az alapfeltételek – oszlopok, magasfeszültségi áramvezetékek, ivásra alkalmas folyóvíz bekötése biztosítottak voltak. Akkor nagy előrelépést jelentett maga a színpad, a stabil háttér, a megfelelő öltözők, a zenekari árok, valamint a színpad alatti illemhelyek és mosdók kiépítése a szereplők részére. Remélhető, hogy a mostani nagy felújítás alkalmával ezekre is sor kerül.
A magyarországi és a hazai szakemberképzés mintájára 1965-ben a
Népművelési Intézet a magyar nemzetiségi művészeti szakemberek képzése terén a tíznapos, kéthetes iskolázásokról áttért a két-három év időtartamú távoktatási rendszerre.
A nemzetiségi színházi rendező, a karnagy és a koreográfus képzése részévé vált az országos népművelési oktatási rendszernek. Programját hivatásos szakemberek irányításával a központi szakmai közös szakbizottságok dolgozták ki. Én, mint koreográfus közvetlenül irányítottam a hároméves koreográfusképző programjának a kidolgozását, és osztályvezetői funkciómból kifolyólag felügyeltem a színjátszói és zenei szakterületeket is. A munkába bekapcsolódtak a MATESZ és a CSMTKÉ szakmai vezetői is.
A legjobb magyar tánccsoportjaink, táncegyütteseink élére általában olyan szakemberek kerültek, akik elvégezték a hároméves központi amatőr koreográfusképző tanfolyamot. 1965-ben indult az ilyen típusú oktatás, s 1982-ben fejeződött be az öt hosszabb, úgynevezett levelező tanfolyam. Ezek közül három felnőtt táncegyüttes és egy gyermekcsoport részére képzett vezetőket és koreográfusokat, az utolsó pedig koreográfusasszisztens-képző volt. Tanfolyamonként 20-25 hallgató végzett. A sikeresen vizsgázottak oklevelet kaptak, mely népművelési középfokú szakképzést jelentett. Nemzetiségi vonalon a koreográfusképzésnek ez volt a legmagasabb fóruma. Aztán hosszú ideig nem volt képzés, mert 1983-ban megszűnt a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya (csak megsúgom: a Csemadok akkori vezetője, György István átejtésével, érdemes lenne kideríteni, hogyan is történt ez?). Hézagpótlásként 1989 és 1993 között a budapesti Honvéd Művészegyüttes 3 alkalommal, a Magyarok Világszövetsége és a Magyar Állami Népi Együttes 1-1 alkalommal rendezett a határokon túli magyar koreográfusok részére hét-tíz napon át tartó szakmai továbbképzéseket.
(Folytatjuk)
