Váratlanul csörrent meg a telefon a szerkesztőségi irodában. A másik irodában már javában pakoltak, ő pedig a személyes holmijait rakosgatta egy nejlontáskába. Pár könyv, hanghordozó, egy Kolontárról begyűjtött, vörösiszappal átitatott fűzfadarab. Felvette a kagylót, de majdnem kiesett a kezéből.
A 86 éves Éva néni volt a másik végén, akit már hónapok óta nem hallott. Holott az elmúlt 12 évben rendszeresen felhívta, folyamatosan küldte kézzel írott, sokszor nehezen kisilabizálható észrevételeit, olvasói leveleit, amelyek mindig keményen kritizáltak egy-egy megoldhatónak tűnő, de mégis megoldatlan jelenséget. De ő mégis mindig várta ezeket a hívásokat, mert ezekben a pár perces eszmecserékben benne volt a szeretet és az aggodalom is a lap iránt. Pár éve még járt is az öregasszonynál, egész délelőtt régi fotókat nézegettek, amelyekből akár a város történelmét, elmúlt évtizedeit is ki lehetett rakni, s ő meg is írta ezt a kései randevút, amiért Éva néni megharagudott. Nem kellett volna – mondta, nem vagyok én olyan érdekes, újságba való ember – tette még hozzá, de pár nap múlva ismét jelentkezett, kórházban volt, szeretné megírni a tapasztalatait.
Hónapok óta nem jelentkezett, s csak annyit sikerült megtudnia, hogy vidéken van, egy nyugdíjas otthonban. Sokadik életmentő műtétje után végleg leesett a lábáról, s ott legalább volt, aki ellássa. Lassanként kezdett felépülni, amennyire ez egy 86 éves embertől telik, de jött egy újabb baj, egy újabb műtét, s bekerült a városi kórház elfekvőjébe.
– Tudja Jánoskám, amott legalább naponta többször rám néztek, megkérdezték, hogy vagyok, nincs-e valamire szükségem, itt viszont behozzák a kaját, beadják az infúziót, ennyi. Se idejük, se energiájuk a betegekre. De látja, hetek óta fekszem egy állapotban, már meg se tudnám magának írni, de a lap minden számát végigolvasom, ez tartja bennem a lelket – teszi még hozzá. S nekem nincs erőm megszólalnom, nem mondhatom el neki, hogy épp most pakolom össze a személyes holmimat, mert egyik napról a másikra kidobtak az irodámból, s ellehetetlenítették a lap további működését. Sírni-panaszkodni szeretnék, világba kiáltani a bánatomat, de hogyan tegyem? Szabad-e ilyenkor egyáltalán megszólalni? Helyette hallgatom Éva néni búcsúszavait, s annyira magam alatt vagyok, hogy még megdöbbenni sem tudok.
– Jánoskám, valószínű, hogy most beszéltünk utoljára, az orvosok ugyan nem mondják ki, de biztos vagyok benne, hogy már soha többé nem jutok ki innen élve, s mivel évek óta a lapja jelentette az egyetlen társaságot a külvilággal lakótelepi magányomban, szóltam a nővérkének, hogy adja ide pár percre a telefonját, mert magától még szerettem volna elbúcsúzni. Az Isten áldja, s kívánom, nagyon sokáig szerkessze még a lapot.
Már rég senki sincs a vonalban, mire visszateszem a kagylót a helyére. Az irodában gyakorlatilag már csak az íróasztalom maradt, rajta a telefon. Felállok, kezembe veszem a nejlonszatyrot, pár, az asztalon heverő balatoni kagylót a legutóbbi nyaralásomból, s párás szemekkel kibattyogok 12 évnyi életből. De még a vasútállomáson is fülembe csengenek Éva néni könyörtelen tárgyilagossággal búcsúzó szavai. De mégis a saját, gyáva hazugságom fáj a legjobban, hisz mégis meg kellett volna neki mondani…
